„Zenélés közben olykor imádkozom” – Cserey Csaba dobművész a hangszeren keresztül történő önkifejezésről

Rengeteg tanítványom volt, sokan lettek kiváló ütőhangszeresek és tanítják is a zenét az én módszereim alapján. A doboláson keresztül reflexoterápiával segítettem Down-kóros, autista, mentálisan sérült gyerekeknek. Ez rám is hatott, mivel sikerült jobban megérteni őket és átadni a dobolás jótékony hatását, ami nem csak a ritmus, hanem az érzelmek kifejezése. Ezért lett a könyvem címe Ritmus nélkül nincsen élet.

Rengeteg ilyen gyerekkel foglalkoztam, börtönben is zenéltem. Mindenhol próbáltam a ritmust és a dob fontosságát mint legősibb hangszert megmutatni, együtt örülni annak, hogy ritmus nélkül nincs élet. A ritmus bennünk van, a szívdobbanástól a lépésekig mindig velünk van a ritmus, enélkül nem nagyon tudunk élni. A zeneterápiát szoktam használni egyes koncerteken, esteken is. Több workshop keretében alkalmaztam. Játszottam tizenkettedikeseknek és egyetemistáknak, akiknek megragadta a figyelmét, hogy a dob nem csak egy hangszer, rengeteg minden van mögötte. Az önkifejezés, az érzelmek által próbáltam megértetni velük, hogy a zene és a mindennapi élet együtt jár.

Ahhoz, hogy nagyobb zenészekkel hozzon össze a sors, mindig olyan helyekre mentem, ahol történt valami. Igaz a mondás, hogy „jó időben, jó helyen”. Ahol történt valami, mindig figyeltem, próbáltam oda alakulni. A 70-es évek elején, pontosabban 1972-ben találkoztam egy olyan dobossal, akinek még dobverője sem volt, csak két fűzfakaró, amivel dobolt. Csak ámultam-bámultam a játékán. Ő nekem jelkép maradt az életemben. Nem csak dobosként inspirált, hanem emberként is. Az előadásmódja, dinamikája, az érzés, ami dobolás közben áradt belőle, meghatározta az életemet.

– Meg tudná fogalmazni, hogy mit keres a zenében, általa? A zene által mit próbál átadni a közönségnek?

– A zenében mindig az önmagam világát kerestem, az önkifejezést és a saját érzelmeimet. Azt szokták mondani, hogy mikor az ember leül zenét hallgatni és megpróbálja azt lemásolni, soha nem lesz olyan, mint ami belülről jön. Persze az ember másol az elején, valahonnan tanulnia kell, de nekem mindig fontos volt, hogy amit elsajátítottam, abba belevigyem a saját világomat. Ezáltal kerestem és próbáltam kifejezni önmagam. Így született meg a képzeletbeli utazás a világ körül, a Dob-túra, amivel 1998–99-ben összejártam Európát. Ez fantasztikus előadás, ami kimondottan arról szól, hogy hogyan képzelem el azt, amit játszom. A dobolást összeillesztettem a színházzal, az élettel, a pszichológiával. Mindig próbáltam átadni, amit érzek.

Az 50 éves jubileumi koncert után kitették a könyvem a Facebookra, és azt írták: „milyen jó, hogy vagy nekünk”. Ez annyira jól esett.

– Sok műfajban zenél, a székely és csángó népzene elemeit néhol visszatükröző jazz az afrikai, latinos és keleties elemekkel is bővült. Hogyan alakult a zenei stílusa az évek alatt?

– Az 1970-es években elkezdtük a rockot, de közben elmentünk vendéglőbe zenélni, ahol megismerkedtünk a romák világával, megtanultuk a cigányzenét. Valamilyen módon a jazzt is elsajátítottuk, csak nem tudtunk róla. Belénk ivódtak azok az elemek, amiket a csángó osztálytársaink hoztak magukkal. Aztán Csíkszeredában a VoxT zenekarral megjelentek lemezeink. Ezzel párhuzamosan alakult a Barozda zenekar, és elkezdődött a táncházak világa, aminek részese voltam egy kis ideig. 2002-ben találkoztam Harry Tavitiannal, aki fantasztikus zongorista. A munkásságát akkoriban annyira nem ismertem, viszont amikor elkezdtünk zenélni, az volt az érzésem, hogy amit játszunk, azt már nagyon rég tudom.

Három éve megismerkedtem a mostani feleségemmel, Cserey Both Zsuzsával, akinek a táncház az élete. Visszarántott a népzenék világába. Az afrikai népzenét próbáltam ötvözni a magyar autentikus népzenével. Ennek eredményeként alakult meg az Urban Tribal Band, amit Szatmárnémetiben közösen alapítottunk a barátainkkal és a feleségemmel. Ő énekli az autentikus magyar népzenéket, mi pedig afrikai dobolással kísérjük.

Amit elhiszek, azt más is elhiszi nekem. Ne hazudjak magamnak, mert akkor másnak is hazudok. Nagyon kell összpontosítanom, hogy egyszerre több hangszeren játsszak. Vannak időszakok, amikor zene közben imádkozom. Imádkozva zenélek, vagy valami szépre, a természetre gondolok.

– Improvizációs felkéréseknek is eleget tesz, szövegeket is kísér. Hogyan tudja összeegyeztetni a zenét a szöveggel?

– Sok szöveget kísértem már. Ilyenkor a legfontosabb tényező a figyelem és a rutin. Az évek alatt megtanultam összpontosítani a szövegre, a kimondott szavakra, a hanglejtésre. Izgalmas visszaadni a szavak hatását, szépségét, gyöngeségét abban a pillanatban, amikor elhangzottak. Ez visszavezethető a relaxációs hangszereken való játékhoz. Azok erről szólnak.

Például elhívtak zenélni. Nem tudtam, hogy süketnémáknak fogok játszani. Előadtam a képzeletbeli utazásomat, ami látványos, viszont mindenki hallgatott. Volt egy hölgy, aki próbált fordítani nekik. Miután elmondta a második mondatot, nagyon kényelmetlenné vált minden. Akkor jöttem rá, hogy mekkora dolog, amikor az ember a rezgésekre figyel. Elővettem egy kolompot, elkezdtem játszani ritmusokat, amitől mindenki nagyon vidám lett. A rezgések nagy hatással vannak az emberekre. Ezt számtalanszor gyakoroltam, amikor Harry Tavitiannal együtt zenéltünk.