Búcsú Beke Györgytől

in memoriam Nincs nehezebb toll, mint amelylyel a fiú búcsúzik az apától, s nincs nagyobb teher, mint a gyors, kényszerű leltár, s a tudat, hogy immáron te vagy a család egyik feje. Nehezen mozog a penna, amellyel apáink generációit siratjuk, megilletődött kisdiákok az ősi schola falai alatt, most, amikor az eddig megosztottnak vélt felelõsség az újabb távozó öregdeák válláról immáron teljes nehezével a mienkre zuhan. Nem a kövek tisztelete ez, hanem Háromszék népéé, egyházi és világi vezetõié, akik mindent elkövettek azért, hogy gyermekeik szülőföldjükön tanulhassanak, és felkészülhessenek az életre, szűkebb hazánkban, a Székelyföldön. Beke György Erdélyt járó s folytonosan ébren tartó szelleméhez fiúként viszonyulunk, s a Székely Mikó Kollégium örökségét a világnak ajándékozó íróembernek tisztelgünk ma. Az élet sűrűjében kell élni, fedezékbe nem szabad vonulni, nehéz feladatokat kell vállalni s megoldani becsülettel, vallotta, s eme hitében ősei, őseink előtt tisztelgett, a büszke emberek előtt, akik elég bölcsek voltak, és bátrak még az ekevas mellől is a penna bűvkörébe engedni fiaikat, hogy nehéz sorsukban a tudást maguk mellé kötözzék. Ennek az évszázados adósságnak újabb tételét ruházza most ránk, a nyughatatlan, erdélyi pátriánkat újra meg újra, térben és idõben becsatangoló és megéneklõ pennás harcos. Õ most megpihen, és nyugodtan pihen imádott szülőföldjén, hogy majdan déd- és ükunokái is emlékezhessenek sírja mellett a Szépmezőn, a háromszéki gabonatermő rónán, Erdély legnagyobb és legszebb síkságán, a bodoki s háromszéki havasok örökre berögzült képe alatt. Hiánytalanul megtanulta, hogy a túlélésről nemcsak beszélni kell, belé kell plántálni az utánunk jövõkbe, beléjük égetni, ha kell, mert adósok vagyunk ezzel, ahogy azzal is, hogy átörökítsük az édes terhet. Mindig Aranyra gondolt, s a hiányzó, elveszett ősi magyar eposzra, s az éltette, az dolgoztatta, hogy nem veszhet el a magyar történelmi tudat. Hajdani hadak, elfelejtett krónikások nyomába szegõdött a székely krónikás, hogy visszaálmodja az elomlott idõket, elfelejtett csatákat, hősök és vitézségek példáit. Tudta, hogy munkája nyomán is életre kell szökkennie a magnak, a tanítványok munkájával, és újabb generációk cipelhetik tovább az adósságot, mellyel népünknek tartozunk, s a nyelvnek, melyből vétettünk! S ez a legkevesebb, amit a távozó Beke Györgyért s magunkért tehetünk. Willmann Walter