Bánk bán a doberdói harctéren

 A nyitódarab kiválasztása – a magyar nemzeti dráma, amely a nemzet idegen elnyomók elleni küzdelmét dolgozza fel, és ezért 1848. március 15-én este a forradalmi lázban égő Pesten is ezt tűzte műsorra a Nemzeti Színház – sokakban esetleg azt az érzést keltheti, hogy klasszikus stílusú feldolgozásról van szó. A Bocsárdi-féle Bánk bán azonban nem is állhatna messzebb attól, hogy a Katona József-darab hagyományos színreviteleinek sorát gyarapítsa.

Ez már a nyitányban egyértelművé válik, amikor a színpadkép hátteréül szolgáló vásznon megjelenik egy idős férfi arca – mint kiderül, a Tiborcot alakító Nemes Leventéről van szó –, aki a Kimegyek a doberdói harctérre kezdetű, első világháborús katonanótát kezdi el dúdolni. Innen már egyértelmű, miért szerepel az előadás meghatározásaként a színpadi tanulmány – Katona drámája csupán nyersanyag, amelyet a rendező jócskán meghúzva, néhol vendégszövegekkel megtoldva, saját koncepciója alapján idomított a mai szempontokhoz, és amelyben átértékel bizonyos, régóta meggyökerezett történelmi felfogásokat.

Ebben az értelemben szinte mellékes az eredeti cselekményszál, a nemzeti érzelmű urak lázadása az idegen, német eredetű királyné és udvaroncai ellen, inkább a különböző, egymással szemben álló oldalak között sodródó egyén útkeresésének lehetünk szemtanúi. Bánk így nem annyira magasztos nemzeti hős, mint inkább a végzet ellen – hiába – lázadó ember megtestesülése.

Az eredeti üzenettől eltérő koncepciót a minimalista díszlet és a jelmezek is hangsúlyozzák. A díszlet tulajdonképpen egy asztalból és néhány székből áll – az asztal hol lakoma színtere, hol fekvőhely, hol pedig politikai manifesztumok hangzanak el mellette, mikrofonba beolvasva, mint egy sajtótájékoztatón. Az előadásnak ugyanis szerves részét képezik a mikrofonok is – ezzel is erősítve a szakítást a történelmi előképpel, a darab hangsúlyosan a mának szól, ahogy ezt a mai szabású öltözékek is aláhúzzák. Szó sincs klasszikus történelmi drámáról, a jelentősebb mondatok a látványos gesztusokkal elővett mikrofonokba hangzanak el, nyomatékosítva azok üzenetét. Ugyanígy hatnak a pillanatnyilag legfontosabb szereplőkre megrendelésre irányuló fénypászmák – minden lehetséges eszköz a klasszikus színházszerűséggel való szakítást szolgálja.

A darabot mintegy keretbe foglalja a doberdói katonanóta – Gertrudis meggyilkolása után, a zárójelenetben a vértől iszamós Bánk katonasapkában, fúvószenekari kísérettel harsogja a dalt a Gertrudistól „megmentett” Szent Koronával átellenben – mintegy jelezve ezzel, hogy az utókor által dicsőnek tartott cselekedetnek, cselekedeteknek tulajdonképpen semmilyen önmagukon túlmutató üzenete nincs, hiszen a nemzet tőlük függetlenül ugyanúgy belesodródott a tragikus vereségbe – a németek oldalán harcolva.

Az előadás ugyanakkor nem mentes a zavaró elemektől. Ezek egyike, hogy – legalábbis a váradi színházban – nem a legmegfelelőbben használták ki a teret, és azáltal, hogy az egész belső – így a nézőtér is – a játék részévé vált, a közönség bevonása helyett gyakran azt érték el, hogy a nézők jelentős része nem látta, mi zajlik.

Emellett néhány karakter erőtlenre sikeredett – Melinda és Ottó sorolható ide –, Gajzágó Zsuzsa Gertrudisa némi modorosságtól eltekintve viszont jó, akárcsak a címszerepet alakító Mátray Lászlóé. A legjobb alakítás a Biberachot játszó Pálffy Tiboré – ő az, aki minden megjelenésével képes volt továbblendíteni a – főleg az elején – néha döcögő előadást.

Mindent összevetve elmondható, hogy a szentgyörgyiek alaposan átértelmezett Bánk bánja a kisebb döccenők ellenére is alkalmas arra, hogy a megingathatatlannak hitt történelmi (és egyéb) eszmék és elvek újragondolására sarkallja a nézőt, és jó választás volt az egyhetes színházfesztivál „megalapozásához”.

Bánk bán – színpadi tanulmány Katona József drámája nyomán. Rendezte: Bocsárdi László. Szereplők: Nemes Levente (II. Endre, Tiborc), Gajzágó Zsuzsa (Gertrudis), Mátray László (Bánk), Pál Ferenczi Gyöngyi (Melinda), Pálffy Tibor (Biberach). Díszlettervező: Bartha József. Jelmeztervező: Kiss Zsuzsanna. Dramaturg: Czegő Csongor. Zeneszerző: Könczei Árpád.