Apáról fiúra: Emil Racoviță 120 évvel ezelőtti Antarktisz-expedícióját rekonstruálja Xantus Áron filmje

nagyapám, dr. Xantus János biológus-földrajz szakos tanár, természetkutató a kolozsvári Ferdinánd Király Tudományegyetemen diákja volt Emil Racoviță professzornak, aki Roald Amundsennel együtt vett részt az első nemzetközi tudományos Antarktisz-expedícióban, amelyet Belgica néven jegyez ma a tudományok története, és amely elsőként jutott el az addig teljesen ismeretlen, feltáratlan fagyos kontinensre” – mondta Xantus Áron.

„Itt van például egy klasszikus eset, amikor évekkel ezelőtt a filmünk azóta elhunyt főmunkatársával, Iosif Viehmann szpeológus professzorral, Racoviță egyik életrajzírójával felkerestük az egyik nagy hírű, szűkebb pátriánkban, Transzilvániában prosperáló pénzintézetet, kérve, hogy profitjának nulla egész nulla nulla valahány százalékát tegye hozzá ehhez a filmhez, hogy a témához méltó módon elkészülhessen, hogy ha tehetné, járuljon hozzá ehhez a reprezentatív, volumenében eddig példa nélküli alkotás elkészítéséhez. E tárgyban levelezéseink több mint 15 évre vezethetők vissza, papírok nálunk… A lényeg az, hogy mindig a következő évre halasztották a soha be nem következett mellénk állást, miközben ott nőtt a profit, de elolvadt a jég az Antarktiszon ” – mondta a rendező.

a klasszikusnak nevezhető értékek ignorálásába, a „mitől lesz jó ez nekem?” örök érvényű, tartózkodó dilemmájába, sok-sok hitegetésbe vagy akár egy kis szakmai féltékenységből eredő ellenállásba. Summa summarum: 2015-ben elindultunk az utunkon, nemegyszer széllel szembe. Öt év alatt közel 200 forgatási napon mindenhova eljutottunk, ahol filmezni akartunk, vállaltuk a kockázatot a legvadabb helyszíneken, tengeri viharban, a jéghegyek labirintusában, barlangok mélyén, levegőben és víz alatt, három kontinens hét országában” – mondta el Xantus Áron. Úgy összegzett, a filmet elkészítették, mozivászonra adaptált változata 120 perces, emellett 2×52 perces televíziós verzióján is dolgoztak.

Dióhéjban ez a díjazott mozink előélete, hosszan vajúdó születésének története” – mondta a rendező. Kérdésünkre, hogy mikor láthatja a nagyközönség az alkotást, arra is kitért, hogy a film mostani állapotában még furcsa helyzetben van, a projekt pillanatnyi neve, címe ugyanis „film in safe” – ez annyit jelent, hogy a mesterpéldány egy vaskasszában várja a „kiszabadulását”, azaz a nyilvános bemutatást, mert bizonyos költségek rendezése, archívfilm-jogok megvásárlása még hátravan.

Például arról, hogy miként vészeltük át kemény tengeri betegségtől gyötörten oda-vissza a Horn-fok előtt, a Drake-szoros (Dél-Amerika legdélebbi pontja – szerk. megj.) vizein a kétszer 3 napig tartó, 15–20 méteres hullámokon való utazást, hogy aztán mindenért kárpótoljon az a transzcendens élmény, amit a befagyó, ólomszürke és jégkásás, ködbe burkolózott antarktiszi vizeken egy egész bálnacsaláddal történő szürreális találkozás és kommunikáció – igen, kommunikáció – jelentett számunkra” – mesélte Xantus Áron. Kifejtette, ezek a hatalmas, 15 méter hosszú, egyenként 30 tonnás cetek kíváncsiságukban olyan közel álltak be a csónak köré, hogy még a legszélesebb látószögű objektívjeik terébe sem fértek be.

„Mielőtt elköszöntünk volna tőlük, egy búcsú erejéig még reánk fújták a vastag bálnazsírral telített, kilélegzett párát, amit aztán napokig törölgettünk a kameráinkról. Most azt gondolom, hogy a film filmjét is el kellett volna készíteni, mert hiszem, hogy az hiteles és elgondolkodtató kortörténeti lenyomata lehetett volna kortárs kis világunk furcsa természetrajzának is” – összegzett a rendező.

Oda állították a kamerát, ahová az egykori sarkkutatók

Kérdésünkre a rendező elmondta, a film forgatókönyvét édesapja, az alkotás ötletgazdája és főmunkatársa, esetenként társoperatőre, Xantus Gábor írta. „A film további sorsát, a rendezést, a forgatások lebonyolítását, az utómunkákat reám bízta. Kezdetben tudománytörténeti, expedíciós, ismeretterjesztő kalandfilm és dokumentumportré ötvözéséből felépülő alkotásban gondolkodtunk. Aztán ahogy telt-múlt az idő, elkezdtem árnyalni, pontosabban »korszerűbbé« tenni a rendezői koncepciót” – mondta Xantus Áron.

„Példaként említeném, hogy a korabeli kutatók jegyzetei és a hajónaplók nyomán pontosan követtük a 125 évvel ezelőtti felfedező utazók partraszállási pontjait, az Antarktisz esetében mind a 17 kikötési ponton. Ők a csillagok állása szerint szeksztánssal, iránytűvel tájékozódtak, mi GPS-szel navigáltunk. Ők evezőkkel harcoltak a jéggel, mi gyors járású, Zodiac motorcsónakkal. Nekünk volt könnyebb dolgunk” – mondta a rendező. Arra is kitért, hogy korabeli fényképeket is magukkal vittek, kameráikat éppen oda állították, ahol egykoron Frederick Cook és Emil Racoviță cövekelte le a fényképező masinák faállványait. Még az évszakok, a dátumok is majdnem megegyeztek: bemérték a sziklás partvonal sziklafalain húzódó hóhatárt, összevetették azzal, amit ugyanabból a perspektívából láthattak anno az előttük járók.

„Klímaváltozás ide vagy oda, az antarktiszi hóhatár ugyanott volt, mint 125 évvel azelőtt. De a forgatások során olyan helyszíneket is dokumentáltunk, ahol valóban drámai képet mutat az általános felmelegedés. A szokatlanul magas hőmérsékletektől fehér vászonleplekbe csomagolt, az Alpokban elfogyó, olvadó gleccsereket drónnal repültük körbe” – ecsetelte Xantus Áron. Mint mondta, a felvételeket ott is összevetették a korábbi állapotokkal és a kép, a folyamat drámai, tagadhatatlan, hogy helyenként már apokaliptikus.

A szilágysomlyói hajóorvos nyomában

A Belgica expedícióra 19 ember utazott, tudósok és a hajózó legénység emberfeletti erőfeszítéssel, a jég fogságába szorítva vészelte át a déli-sarki telet. Kérdésünkre, hogy a dokumentumfilm elkészítésén kik, hányan dolgoztak, a rendező azt válaszolta, a film jellegéből és mindenféle nehézségéből adódóan a stáb tagjainak vállalniuk kellett a nehéz körülményeket.

A lehető legkisebb létszámú csapat dolgozott, általában három, legtöbb négy fő, de volt olyan is, hogy csak ketten voltunk, vagy éppen egymagam. A legkorszerűbb felvételi technika volumene mindig meghatározta a »kiszolgáló személyzet« létszámát. De mindig jóval kevesebben voltunk, mint ahányan egy kerek csapatban lennünk kellett volna” – mondta a rendező.

„Velem ez történt, mert valójában beleszülettem a filmkészítés, a mozgóképes dokumentarizmus csodálatos világába. Gyermek voltam, amikor Afrikában, a Serengetiben apám a kezembe nyomta a felvevőgép állványát – hogy cipeljem –, és a Zenit fényképezőgépet, hogy fotózzak. Azóta együtt dolgozunk” – mondta a rendező. Mint sorolta, forgattak minden kontinensen és szigetvilágokban, Galapagostól Borneóig, de gyakran kamerájával a maga útját is járja a világban. „Egyébként apám is így kezdte. Ő is beleszületett a filmcsinálás bűvkörébe, mert nagyapám is filmezett. Ő volt az egyik legelső, Romániában készült dokumentumfilm, A Retyezát hegységben című, a Sahia stúdióban készült alkotás tudományos munkatársa, a korabeli stáb egyik tagja. Így öröklődött a filmes megszállottság nálunk. Akár régen a hentes, a suszter, a sintér, a cukrász vagy a cigányzenész dinasztiák esetében.

– mondta Xantus Áron.