Akiket fog a figura Marosszéken

– Mi az előzménye a most megjelent, farsangi népszokásokat bemutató, nyolcszáz oldalas kötetnek?

– Az első nagyobb kötetem Sóvidéki népszokások címmel 1998-ban jelent meg, abban is szerepelt a farsangi ünnepkör és 2000-ben adtam ki az Aranycsikók, maszkurák, királynék című kötetet, amely a közép-erdélyi dramatikus népszokásokról szól. A mostani könyv a farsangi ünnepkörről, dramatikus szokásokról szóló írások összegzése, amely Marosszék régiót öleli fel. Ez azonban magyarázatra szorul, ugyanis létezett egy történelmi székely Marosszék, a néprajzi régió viszont ennél tágabb. Főként a maszkos játékokat vizsgáltam: a benti fonószínházakat és azt, hogy a farsangot lezáró időben milyen utcai menetek, játékok léteztek.

– Mettől meddig terjed a néprajzi régióként tárgyalt Marosszék?

– A történelmi széknek volt egy Maroson túli része és a Nyárád- valamint a Kis-Küküllőmente tartozott oda, a mai Maros megye viszont jóval kiterjedtebb. A nyelvjárás, a helyi identitástudat, a csűrök, a házak típusa, a székelykapuk és a székely harisnya elterjedése, a vásárok, a falucsúfolók, a farsangi szokások és a húsvéti zöldág elterjedése alapján állapítottam meg, hogy létezik egy közép-erdélyi régió, amely átmenetet képez a felső-székelység és a mezőségi magyarság kultúrája között. Két övezete van: a mezőségi és a székely típusú régió. Tehát én a Mezősámsondtól Korondig, illetve a Magyarótól Nagykendig terjedő régiót vizsgáltam.

– Kik voltak a munkatársai a kötet összeállításában?

– Egyetemista koromtól érdekelt a téma, 1982-től gyűjtöm az anyagot. Egyik célom az volt, hogy minél sokoldalúbban dokumentáljam a szokásokat, ezért fotósokkal, filmesekkel dolgoztam együtt: Bálint Zsigmond, Schnedarek Ervin, Miholcsa Gyula, Haragos Zoltán, Jakab Tibor, József Ferenc, Molnár Zoltán és mások voltak a munkatársaim. Ők a gyűjtés során fotóalbumokat jelentettek meg, és dokumentumfilmek is készültek.

– A kötet nemcsak a farsangi hagyományokat ismerteti, hiszen a tanulmányokba beszüremlik a marosszékiek teljes világa.

– A dramatikus szokások mögött egy mentalitás, egy erkölcsi világ húzódik meg, ami kivetül a szokásokra. Ez volt a szándékom, hogy a falusi kultúra működési mechanizmusát tetten érjem. A kötet a tanúsága annak, hogy az elmúlt száz évben miként változott falun a mentalitás.

– Mennyire élnek ma a farsangi szokások a vizsgált régióban?

– Az életforma változásával a szokások is változnak. Korábban létezett a fonó mint közösségi intézmény. Vissza kell utasítanom azt a szemléletet, hogy a fonó az erkölcstelenség és bűn melegágya volt. Megengedte ugyan a játékot, de szigorú rendje volt – a fiatalok itt tanulták meg az udvarlás formáit. Létezett a fonószínház, de az mára már megszűnt. Az asszonyok még összejárnak néha, léteznek farsangi utcai menetek és játékok, például Görgényüvegcsűrön, Kibéden, Alsósófalván, Beresztelkén, Mezősámsondon, Mezőkölpényben. Ma is van igény ezekre a játékokra, amelyekhez minden generáció hozzáadja a maga ízlésvilágát. Szerintem hosszú jövőjük van. A kötetemben 915 autentikus szokás szerepel, amelyeket a tanítók, lelkészek, ifjúsági vezetők nagyon jól használhatnának közösségépítésre, így akár kézikönyvként is szolgálhat az Akiket fog a figura.