A zenében nincsenek nyelvi korlátok

Ön közismerten Románia első hivatásos DJ-je. Hogy sikerült kiérdemelnie ezt a címet?

Jó időben jó helyen voltam. Már a ’89-es fordulat előtt összegyűjtöttem számos olyan zenét, amelyet akkoriban Romániában senki nem hallgatott. Ez a zene a régi rendszerben vagy tiltott listán volt, vagy lehetetlen volt hozzájutni. Mindjárt 1990 elején, néhány hasonló zenegyűjtő barátommal együtt bementünk a bukaresti rádióstúdióba, és felajánlottuk a gyűjteményünket. Nem mondhattak nemet, mert túlságosan jó volt az ajánlat, ráadásul nekik nem volt ilyen stílusú zenéjük, igény pedig volt rá. Mi pedig nagyon operatívak voltunk, és létrehoztuk az első hivatalos adásunkat. Azóta is a rádiónál dolgozom.

Az ön nevével hozzák összefüggésbe az első román kalózrádiót is.

Ezek csak amolyan híresztelések. Na jó: valóban volt egy kalózrádió, ám ez nem olyan dolog, amivel különösebben büszkélkednék. Annál is inkább, mert csupán addig működött, amíg a szomszédok elkezdtek panaszkodni, hogy nem tudják nézni a Dallas sorozatot. Aztán leálltam vele. Egyébként nem nagy ügy kalózrádiót létesíteni, csupán néhány egyszerű eszköz kell hozzá: egy jó számítógép és egy antenna. Az indítékom az volt, hogy így terjesszem azt a zenét, amit a rádióban nem tűzhettem műsorra. Nem kell ki tudja mire gondolni, ez is zene volt, ráadásul nem volt benne semmi szeméremsértő, amiért letilthatták volna a közszolgálati csatornáról. Egyébként Bukarestben jelenleg is legalább száz kalóz rádióadó sugároz az éterben.

Hogy lett a művészneve DJ Vasile, mért nem az igazi nevét használja?

Furán hangzana DJ Lucian. Kellett egy név, amit az emberek könnyen megjegyeznek, és közel áll a szívükhöz. Végül a Vasile név mellett döntöttem, mert ez a leggyakoribb román férfinév. A legtöbb férfit Vasilének keresztelnek, utána lehet nézni az anyakönyvi kivonatokban.

Komoly szerepe volt a Shukar Collective együttes sikerében. Hogyan támadt az ötlet, hogy felfuttasson egy cigányzenekart?

A Shukar Collective, mint olyan, már létezett, én csupán együtt akartam zenélni velük. Tamangot, Napoleont és Clasicot nem én fedeztem fel, ők nálam nélkül is sikeres zenészei voltak a teleormani falvak lakodalmainak. A három roma énekesről tudni kell, hogy náluk az emberi hang hangszerként működik, amihez kanalak, edények, kannák és fadarabok ütemes csapkodásából nyert ritmus adódik. Ez az ősi hangzás a valamikori piacterek vásári mutatványosainak medvetáncoltató zenéje. Amikor először meghallottam őket zenélni, az az ötletem támadt, hogy helyezzük új zenei alapokra ezt az egyedi, semmilyen zenei vonalhoz nem hasonlító irányzatot, és ismertessük meg szélesebb hallgatóközönséggel is. Az első felvételeket otthon, a saját környezetükben rögzítettük, amelyhez aztán stúdióban kevertem hozzá a magam részét. A CD-t szétosztottam a barátaim között, akiknek megtetszett a dolog, rögtön társul szegődtek mellém ebben a törekvésemben. Aztán jött 3–4 évnyi kísérletezési időszak, amikor úgy gondoltuk, ha ezeket az embereket elvisszük Brüsszelbe, Párizsba, New York híres night clubjaiba, sikerre tudjuk vinni a próbálkozásunkat. De tévedtünk – legalábbis társadalmi szempontból, mert semmi nem ragadt ezekre az emberekre. Nekik nincsenek sztárallürjeik, és bármivel próbálkozol, ők megmaradnak azon a szinten, hogy „otthon kilenc gyermeknek kell enni adni”. A pénz a fontos számukra, nem a siker. Ennek ellenére továbbra is folytatjuk a már megkezdett projektet, továbbra is kutatjuk az autentikus cigányzenét, és megpróbáljuk a köztudatba bevinni a páratlan, egyedi hangzást újabb roma zenészek révén.

Úgy értesültünk, nem könnyű meggyőzni önt, hogy vállalja a fellépést egy rendezvényen.

Tévedés, engem a legkönnyebb a meggyőzni, hogy játsszak valahol, mert sosem az anyagi vonzata érdekel a fellépésnek. De igaz, hogy csak azért nem megyek el valahová zenélni, mert felajánlanak bizonyos összeget. Sokkal inkább érdekel, hová, milyen környezetbe hívnak. Ha egy rendezvénynek van kialakult koncepciója, mondanivalója a közönség felé, akkor nem kell különösebben győzködni engem, első szóra érkezem. Ha pedig nincs, akkor eleve jobb, ha nem fárasztjuk egymást. Ilyen egyszerű...

A muuuvi rövidfilmfesztiválon az autentikus magyar népzenét román népzenével keverte hard dub és drum ’n’ bass alapra. Miért?

n A hely kötelez bizonyos tartásra. Megérdeklődtem, hová, milyen emberek közé jövök, és utánaolvastam a Lázár-kastély történetének is. Egy olyan erdélyi magyar nemes által épített kastélyban, ahol menedékre leltek román vajdák is, csak olyan zenét lehet játszani, ami tükrözi ezt a hangulatot. Azért hard dub és drum ’n’ bass, mert a mostani fiatalokhoz így jut el legrövidebb úton ez az üzenet.

Ugyanazon az estén adott pillanatban a magyarországi Ali Bishoppal közösen álltak a keverőpultnál. Hogyan sikerült szót érteni Ali Bishoppal, ha ön nem tud magyarul, ő meg nem beszél románul?

A zenében nincsenek nyelvi korlátok, egyszerűen csak a zene létezik. Ez pedig óriási szellemi erő, amivel csodálatos dolgokat lehet elérni. Ali Bishop nagyon tehetséges fiatal DJ, öröm volt együtt zenélni vele, remekül megértettük egymást a közös zenei nyelven keresztül.

Az élete örökös versenyfutás az idővel: rádiózik, fellépésekre jár, stúdiókban hanganyagokat rögzít. Mikor van ideje magánéletre, családra?

Nekem a zene a magánéletem, és minden vagyonom a zenei eszközeim, lemezek, CD-k, hangszalagok. A családalapítási álmaimról lemondtam, amint elkezdtem külföldi fellépésekre járni. Állandóan úton vagyok, legkevesebbet a lakásomban tartózkodom. Ilyen körülmények között nem vállalhatom, hogy tönkretegyem egy aszszony álmait vagy egy gyerekét azzal, hogy én vagyok az apja, miközben soha nem érek rá vele törődni. Ha netán mégis családot alapítanék, az majd sok évtized múlva lesz, úgy nyolcvanéves koromban, mint ahogyan Charlie Chaplin tette.