A performansz-előadásoktól a csend színházáig

A gyönyörű szász város, Nagyszeben lassanként „patináját veszti”: a Nagypiac tér kövezetét kicserélték, és a homlokzatok zöme is megújult; az odavezető úton azonban bokatörős a séta. A hétvégéket kivéve így a főtér és környéke állandó átalakuláson megy keresztül, hiszen ahol egyik percben még hatalmas porfelhővel és zajjal járó építkezés folyt, a következő percben már utcaszínházra sereglenek össze a járókelők. A kora délutáni órákban kezdődő szabadtéri előadások az alkalmi nézőknek szólnak: ilyen könnyed hangvételű zenés játékkal, az Emigránsokkal jelentkezett a fesztiválra az olasz Faber Társulat is.
A nemcsak az éppen arra járóknak szóló performansz-előadások parkokban, sportpályákon zajlanak, viszont az érdeklődőkön kívül ezeket a minden tenyérnyi helyen felállított sörsátrak látogatói is megtekintették. Utóbbiak körében nagy megrökönyödést keltett például a holland Warner&Consorten előadása, a Clock Work (Óramű). A főként vizuális művészekből álló csapat tagjai használati tárgyakból összeeszkabált szerkezeteken végeznek ismétlődő cselekvéssorokat, amelyeket – nevükhöz illően – kakofonikus koncertekkel zárnak. A kanadai Les Sages Fous két „búvárja” a Színház téri parkban állította fel The Bizzarium nevű bárkáját (ez volt a produkció címe is), amelyről nyeles bábokat – szirént, halat, polipot – úsztattak be a közönség közé. Az előadások egyébként a legnagyobb rendben zajlottak, a rend éber őrei sokszor akkor is viszszatartották a nézőket, ha ők éppen a színészek intésére húzták volna összébb a kört.
A szabadtéri előadásokhoz hasonlóan a zárt teret igénylő produkciók is a legváltozatosabb helyszíneken zajlottak – iskolákban, múzeumokban, templomokban, a filharmónián, a Gong színházban. Az utóbbi helyszínen több főiskolás csapat is bemutatkozott: a moszkvai diákok Phantom Pains (Fantomfájdalom) című ragyogó előadása valóban megérte az apró terembe „bezsúfolódást”, viszont a kanadai Moncton egyetemről érkezett színinövendékek L’Enfant Probléme (A problémás gyermek) című előadása már nem annyira – a nagy hangerővel, kevés beleéléssel játszott darab végére csaknem kiürült a nézőtér.
A fesztivál kiemelt helye természetesen a Radu Stanca Színház, ahol minden este egy-egy társulat lép fel. A bukaresti Nottara színház Nem tudni, hogyan című előadására – Pirandello drámáját Bocsárdi László rendezte – nagyon sokan voltak kíváncsiak, a mindössze nyolcvan férőhelyre azonban csak a meghívottak jutottak be. A sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház – egyedüli erdélyi magyar társulatként – nemcsak az igazgatóval, Bocsárdi Lászlóval képviseltette magát a fesztiválon, hanem a Godot-ra várva című előadással is. Az Uniter-díjra jelölt produkció ezúttal meglehetősen hűvös fogadtatásra talált, foghíjas nézőtérre: a román szakma valószínűleg látta már, a szebeni magyarság pedig valószínűleg beérte a napközbeni látványosságokkal. A Beckett-drámát még két társulat játssza a fesztiválon: a házigazda Radu Stanca, valamint a németországi Athanor színház.


Bocsárdi László: a magyar színházaknak nehezebb
Ez a fesztivál első látásra a tolerancia jegyében működik: sokféle műfaj jelenik meg itt, és ez nagyon jó. Gondot jelent azonban, hogy a befogadás szintjén nem működik a tolerancia – nyilatkozta lapunknak Bocsárdi László. A sepsiszentgyörgyi rendező elmondta, vannak olyan előadások, amelyekhez csend kell, és van olyan színházi előadás, amelynek a legfontosabb értéke a csendben rejlik; a csend pedig nem tud megszületni, ha a közönség közben a szenzációt, a cirkuszt várja. „Bizonyos színházi irányzatok nem találják meg itt a helyüket, hiszen nem beszélhetünk konszolidálódott színházi közönségről, inkább ideges, kíváncsi tömegről. A szebeni fesztivál elsősorban az agresszív kíváncsiságról, a türelmetlenségről szól. Egy magyar társulatnak például nehéz dolga van ezen a szemlén, sokkal nehezebb, mint egy nyugat-európainak. Több éve jelen vagyunk Szebenben, olyan produkciókkal, amelyekben a vizuális, a mozgás- és a beszélt színház között keressük az egyensúlyt, és amelyeknek rendkívül fontos a tartalmi része. Emiatt nehéz helyzetben vagyunk: kevesebb türelem jut nekünk, hiszen le kell fordítani az előadásainkat, mert a szöveg (is) lényeges. Ezt tapasztaltam most a Godot-ra várva esetében, amely rendkívül értékes előadás, de nem tudott a maga teljességében kibontakozni” – szögezte le a Tamási Áron Színház igazgatója.