A jelenben, jövőbe nézve

Elsõ kötete, A madárlépte hó 1995-ben jelent meg a Belvárosi kiadónál, további köteteit – Nehézkedés, Fény, Rögzített mozgás, Elhagy – a Magvetõ kiadó adta ki.

Meghatározó élményként szokta emlegetni a 2005-ös tokaji írótábort, ahol kitüntették. Valami más is történt ott azonkívül, hogy díjat vett át?

Az a tokaji írótábor valóban emlékezetes marad számomra, nemcsak azért, mert díjat kaptam, és az ember ilyenkor értelemszerûen örül, hanem azért is, mert Lengyel Balázs ajánlott és mutatott be engem. A második gyermekemmel voltam éppen várandós, és leültem, de Lengyel Balázs, aki akkor jócskán túl volt a nyolcvanon, szálfaegyenesen állta végig az egész ünnepséget, és úgy tartotta meg az elõadását. Itt kezdõdik a „tanulni kell\", a tartás megtanulásával. Amikor láttam, hogy õ áll, én pedig ülök – holott nyugodtan állhattam volna –, elszégyelltem magam.

Az erdélyi irodalommal való kapcsolata is hatással volt pályafutására.

Igen, az erdélyi irodalomtól könnyû volt tartást tanulni. Erdélyi tapasztalatom Nemes Nagy Ágnessel kezdõdött, aki egyáltalán nem számít erdélyi írónak, de a szülei erdélyiek voltak, erdélyi hagyományokon nõtt fel, továbbá Áprily Lajos tanította a Baár–Madas-gimnáziumban. Amikor Magyarországra kerültem, tizenöt évesen Nemes Nagy Ágnes volt rám nagy hatással, Szilágyi Domokos után. A „tanulni kell\" is tõle származik, a „Tanulni kell. A téli fákat. / Ahogyan talpig zúzmarásak\" kezdetû versébõl.

Nemes Nagy Ágnes, Szilágyi Domokos után ki „következett\", ki volt az, aki elmélyítette az Erdéllyel való kapcsolatát?

Szabó Magdát kell itt említenem, pedig õ nem erdélyi, hanem debreceni volt – mégis azt a fajta tartást jelképezte számomra, amelybõl sokat tanulhattam. Egyébként õt keresztanyámként tartottam számon, mert Lator Lászlóval, személyes mesteremmel Tannának neveztek: a Szabó T. Annából kiindulva. Polcz Alaine pedig nagyon sokat írt arról, hogy milyen volt Kolozsváron felnõni, és rajta keresztül éltem meg nagymamámnak és nemzedékének az életét. Nálunk nagyon erõs a családi hagyomány, sokat mesélnek és írnak az emberek, rendkívül kiterjedt a családi levelezés. A nagyapám, Szabó T. Attila nyelvész levelezését a Széchényi-könyvtárban õrzik, tehát nekem könyvtárba kell mennem ahhoz, hogy a családi levelezést kutathassam. A „tanulni kell\" fázisában Polcz Alaint, Szabó Magdát is olvasom. Õk azok, akik mostanában mentek el, de most is jelen vannak és maradnak. Azért csodálatos az írás, mert jelenvalóvá tesz egy hangot, egy személyt. Mostanában Arany Jánost olvasom, és mit nem adnék, ha hallhatnám Aranyt vagy Petõfi Sándort, a kettejük beszélgetéseit. De a hangjuk benne van az írásaikban, és nagyon jó, hogy az irodalomnak van egy személyiség-megtartó funkciója is.

Az említett meghatározó személyiségeken kívül az anyaság hozott még nagy változást az életébe.

Az életemet és a verseimet egyaránt megváltoztatta az anyaság. Nagyon felkavart az életadás élménye, hogy egyszerre nemcsak én vagyok a világban, hanem szem vagyok egy láncban, és nemcsak hátra kell tekintenem: tanítani kell nekem is. A tartást kellene megmutatnom, amit megtanultam. Most úgy érzem, hogy az életemnek nem a múltba nézõ, hanem a jelenben élõ, és a jövõbe nézõ pillanatában vagyok – mert kisgyerekeket nevelek.

Ön költõ, férje, Dragomán György, író. Hogyan mûködik egy mûvészházasság?

Hosszú története van ennek: egy marosvásárhelyi fiú és egy kolozsvári lány egyszer csak Szombathelyen találkoznak, 16, illetve 15 évesen, kamaszkorukban, és megmutatják egymásnak az írásaikat. Nagy szerelem kezdõdött el akkor, ami azóta is tart, valamint egy munkakapcsolat, ami szintén mûködik. Nem íróként találkoztunk, de mi már akkor írónak tartottuk egymást, amikor még senki más. Egymást neveltük, és bátorítottuk, bíztunk egymásban. Most is így van ez: én vagyok az elsõ, akinek a férjem megmutatja az írását, és õ az, akinek én elsõként olvasom fel a verseimet.

(fotó: terasz.hu)