Szürkül Obama mítosza

A Fehér Ház első fekete lakója azt kívánta magának születésnapi ajándékul, hogy sikerüljön megemelni az adósságplafont. Amikor Obama a Rózsakertben üdvözölte, hogy az utolsó pillanatban sikerült elkerülni Amerika fizetésképtelenné válását, jól kivehető volt, hogy a haja erősen deresedik. Gyanítható, hogy a genetikailag kódolt őszülést felgyorsították azok a csalódások, amelyeket elnöksége első két és fél éve alatt élt át.

Az ünnepi derű aligha orvosolta, hogy megtört a „Yes, we can!” szlogen fémjelezte változások lendülete, és szertefoszlott az „obamánia”. A Nobel-békedíjas politikus kiábrándította a liberális oldalt az afganisztáni amerikai kontingens létszámának növelésével, a patthelyzethez vezető, suta líbiai beavatkozással és a guantánamói fogolytábor bezárása ügyében elszenvedett kudarccal. A várakozásokkal szemben nem törölte el a gazdagok és a nagyvállalatok Bush-korszakbeli adókedvezményeit, nem tudta azonnal keresztülvinni az egészségbiztosítási reformot, a költségvetési deficitcsökkentés ügyében pedig – Paul Krugman Nobel-díjas közgazdásznak a The New York Timesban publikált véleménye szerint – „kapitulált” az ultrakonzervatív Tea Party előtt.
„Obama 2008-ban nagy győzelmet aratott, amelyet felhatalmazásnak tekintett arra, hogy az európai típusú szociáldemokráciához közelítse Amerikát” – írta a The Washington Postban Charles Krauthammer Pulitzer-díjas konzervatív publicista, aki szerint azonban erre a 2010. novemberi „ellenforradalom” (a republikánus pártiak félidős választási győzelme) megrázó vereséget mért.  Obama azonban nem aratott sok győzelmet elnökségének abban a szűk két évében sem, amikor még nemcsak a szenátus, de a képviselőház is a Demokrata Párt többségi uralma alatt volt. Ugyan elérte, hogy keresztülvigyék egészségbiztosítási reformját, és sikerült megteremtenie a melegek emancipációját a hadseregben, de több fontos választási ígéretét nem tudta betartani. Igaz, energiáját ekkor elsősorban a gazdasági összeomlás megakadályozására volt kénytelen összpontosítani.

Obama hatalomra kerülése a világpolitikában több fronton is enyhülést hozott, de a külföldön elért sikerek Amerikában másodlagosak és kérészéletűek. Sokan – hívei és ellenfelei közül egyaránt – úgy látják, hogy Obamából hiányzik a vezetői karizma. Elvárnának tőle valami olyan, korszakos döntést, amely méltó az egyetlen szuperhatalmat vezető államférfihoz, mint például amelyet hadsereg-főparancsnokként hozott, amikor utasítást adott Oszama bin Laden likvidálására. Az átlagos amerikai értetlenül áll az olyan koncepciótlannak tűnő értelmiségi tétovaság előtt, mint amely az „arab tavasz” kitörésekor uralkodott el a Fehér Házon. Akik az „amerikai évszázadként” emlegetett 1900-as években megszokták, hogy hazájuk vezető szerepet játszik a világpolitikában, nem értik, amikor az elnök azt mondja – ez Ryan Lizza megfogalmazása volt a The New Yorkerben – hogy az Egyesült Államok „hátulról vezeti” a Kadhafi-rezsimmel szembeni fellépést.

„Az Obama-elnökséget kiábrándító módon a pesszimizmus jellemzi, és az, hogy csekély elvárást támaszt ezzel a köztársasággal szemben” – állapította meg Fouad Ajami Közel-Kelet-szakértő, a Stanford Egyetem professzora. Szerinte az elnök ahelyett, hogy Ronald Reaganhez hasonlóan felrázná az országot, annak külső és belső hanyatlását menedzseli. Nyoma sincs benne az önéletrajzából sugárzó ihletettségnek, inkább „olyan vezető, aki mélyen legbelül úgy hiszi, Amerika már maga mögött hagyta legjobb napjait”.

Az államfőt az eredeti egyéniségű elődeivel szemben „senki sem szereti” – állítja Peggy Noonan, The Wall Street Journal kolumnistája. Az írónő szerint az elnöknek csak pragmatikus támogatói, pénzelői és munkatársai vannak, valamint olyan szavazói, akiket közvélemény-kutatásokon és statisztikákon alapuló számítások alapján, különböző hatalomtechnikai eszközökkel állít maga mellé. Noonan elismeri, hogy Obama briliáns politikusnak tűnt, amikor 2004-ben ismertté vált az amerikai országos politikában. Megértette, hogy az embereknek elegük van a megosztottságból. De mint kiderült, csak a bírálathoz és a romboláshoz ért, és „nem jó az építésben, az alkotásában, az életre hívásban”. Az adósságplafon ügyében Obamának sosem volt saját terve, s így most egy olyan csatát veszített el, amelyben az ő oldalán álltak a jelentősebb erők – az elnökség intézménye és a szenátus. „A folyamat közben felfedte, hogy ellenfelei túlmisztifikálták őt. Obama nem az ördög, nem is egy földönkívüli vagy egy szocialista. Ő egy lúzer. És Amerikában senki sem szereti a veszteseket” – írta Noonan. „Mindig is két Barack Obama volt: a halandó ember és a kulturális jelkép. Még ha a halandó ember kifejezetten szokványos, sőt néha lapos és humortalan is, a kulturális ikon rendkívüli. A republikánusok problémája az, hogy egyszerre kell versenyre kelniük az emberrel és a mítosszal” – vallja Shelby Steele, aki a faji viszonyokat és a multikulturalizmust kutatja a Stanford Egyetemen.

Obama 40 százalék körülire visszaeső támogatottsága azt jelzi, hogy mítosza idővel elszürkült, maga az ember pedig sebezhetővé vált, mert a gazdaság csak 1,3 százalékkal nő, mert a munkanélküliség 9 százalék feletti, és mert örökre elmúlt annak a varázsa, hogy Amerika először válasszon meg egy fekete elnököt.