Marc Gafarot i Monjó Katalónia függetlenségének esélyeiről

– Még ha nem is elsöprő többséggel, de a függetlenségpárti erők nyerték a Katalóniában szeptember 27-én rendezett parlamenti választásokat. Mi a következő lépés?

– Nézzük a tényeket: a Junts pel Sí (Együtt az igenért) függetlenségi párttömörülés győzött, és egy másik függetlenségpárti alakulat, a Népi Egység (CUP) a szavazatok 8,2 százalékával szintén bejutott a törvényhozásba. Így az önállósuláspárti erőknek jelenleg abszolút többségük van a regionális törvényhozásban, és felhatalmazást kaptak a katalánoktól, hogy a referendumot követően előkészítsék Katalónia függetlenedését. Erre akár két éven belül sor kerülhet.

– A spanyol kormány azzal érvel, hogy a függetlenséget a régió lakóinak kevesebb mint fele támogatta, így a függetlenségi küzdelmet elbukottnak tekinti. Mik az ellenérvei ezzel szemben?

– Az már régen egyértelművé vált, hogy a spanyol kormány nem tud mit kezdeni Katalónia összetett valóságával, és csak azt képes elfogadni, ami megfelel az érdekeinek. Maga a tény, hogy a parlamenti többség függetlenségpárti és egy még nagyobb többség nem képviseli Madrid nézeteit, világosan mutatja, hogy a spanyol kormánynak mennyire tévesek a Katalóniával kapcsolatos nézetei, illetve mennyire elhibázott politikát folytat.

– Sokan azzal riogatnak, hogy függetlenedés esetén Katalónia az EU-s és eurózónabéli tagságát is elveszti. Ön szerint valóban fölmerülhet ennek a lehetősége?

– Nevetséges felvetés, a félelemkeltés legtökéletesebb példájával van dolgunk. Olyan eszköz ez, amit a nem demokratikus országokban szoktak bevetni. Hasonló eszközöket használtak a kommunisták Közép- és Kelet-Európa államaiban, de működött az ilyesmi Spanyolországban, Franco idején, s most úgy látszik, olyan demokratikus államokban is lehet használni a félelem nyelvét, mint Kanadában a quebeci referendum, vagy az Egyesült Királyságban a skót népszavazás kapcsán. Katalónia harminc éve az Európai Unió tagja és nettó befizetőnek számít az Unióban, nagyobb összeggel járul hozzá az EU központi költségvetéséhez, mint amekkorát onnan visszakap. Spanyolországtól eltérően, tegyük hozzá.

– Mégis hogyan szakadjon ki egy évtizedek óta európainak számító terület az EU-ból?

– Épeszű ember ilyesmit nem tud elhinni. Nyilván el kell telnie egy kis időnek, míg az új európai politikai valósághoz hozzászokunk. Ez történt Kelet-Németország, Ciprus vagy Grönland esetében, de említhetném akár a 60-as évek eleji Franciaországot, amikor Algéria kikiáltotta a függetlenségét.

– És mi történik majd a labdarúgásban az FC Barcelona–Real Madrid örökrangadókkal?

– Jó kérdés. Szerintem amennyiben Katalónia függetlenedését követően a Barcát „kiállítanák” a spanyol bajnokságból, a La Liga elveszítené népszerűségét. Amúgy nem hivatalosan már a francia, az olasz, sőt az angol bajnokságba is meghívták. Nyilván Katalóniának nincs lehetősége arra, hogy versenyképes bajnokságot indítson.

– Van arra esély, hogy visszatuszkolják a szellemet a palackba, és a katalánok lemondjanak a függetlenségről? Mit kellene ehhez Madridnak tennie, ígérnie?

– Mint tudjuk, az életben bármi megtörténhet, én azonban azt gondolom, hogy ez most már nehezen elképzelhető. Spanyolország kormánya már többször is elmulasztotta annak a lehetőségét, hogy a saját politikai rendszerén belül kielégítse a katalán nép igényeit. Eddig minden kérdésünkre kitérő, nehezen megfogható, olykor pedig aggresszív választ kaptunk. Megtörténhet egyébként, hogy a folyamat végén a spanyolok mégis tesznek egy ajánlatot, mint ahogy az Kuba esetében is történt a 19. század végén, de feltehetően ez túl későn érkezik majd, és őszintétlennek fog hatni.