Der Standard: a kisebbik rosszra szavazhat Amerika az idei elnökválasztáson

Frank Herrmann washingtoni tudósító emlékeztetett arra: négy évvel ezelőtt a szavazók többségét az a vágy fűtötte, hogy egy jobbára ismeretlen, makulátlan előéletű „hídépítő” segítségével hidalja át a politika szakadékait. Ennek köszönhette győzelmét Barack Obama, akit a lelkesedés hulláma egyenesen a Fehér Házig röpített.

A 2008-as esztendő idealista jelszavait idén kőkemény párharc váltotta fel: a jelöltek egyike sem beszél nemzetet egyesítő hídverésről – annál ékesszólóbban ideológiai árkokról.

A tét, mint már annyiszor korábban, az amerikai álom, amelynek középpontjában a mesébe illő társadalmi fölemelkedés, annak esélye áll. Egy ország hitvallása a tét, azé az országé, amelynek polgárai – leszámítva az őslakos indiánokat és az afro-amerikai rabszolgákat – egykor valamennyien reményekkel telve érkeztek az Atlanti- vagy a Csendes-óceánon, illetve a Rio Grandén át, hogy új életet kezdjenek. A tét az a kérdés, milyen szerepet játsszék az állam ebben az amerikai álomban.
Az Obama által emlegetett jelképes alak egy szegény sorból származó tehetséges lány, aki csak ösztöndíj és állami kölcsön segítségével járhat egyetemre.

Az elnök szerint a közösség legfőbb feladata az, hogy egyengesse az ilyen fiatalok útját, s azt nem bízhatja kizárólag tehetős magánszemélyek adakozó kedvére. „Nem gondoljuk azt, hogy a kormány képes valamennyi problémánk megoldására. Ugyanakkor azt sem gondoljuk, hogy a kormány lenne valamennyi problémánk forrása” – hangoztatta Obama a Demokrata Párt Charlotte-ban rendezett jelöltállító kongresszusán.

A republikánusok viszont nem győznek óva inteni egy mind merevebben gyámkodó „dada-államtól”, Amerika legősibb értékei elleni támadástól. Az ő szemükben az a premissza, miszerint Uncle Samnek segítenie kell a nincsteleneket a szakmai karrier kezdetén, olyan támadást jelent az egyén szabadsága ellen, amelyet sem a segélyezettekkel, sem az adófizetőkkel szemben nem szabad elkövetni. „Az amerikai álom nem más, mint az a képesség, hogy az ember megtalálja az életen átvezető saját útját – hangzik a konzervatívok új ideológusának, Paul Ryan alelnökjelöltnek egy kulcsfontosságú mondata. – Ezt hívják szabadságnak, amelyet jómagam fontosabbnak tartok a központi tervezők felügyeleténél és álszentségénél.”

Míg a demokraták az állami beruházások értelmét és a társadalmi kötelékek szükségességét hangsúlyozzák, a republikánusok következetesen szorgalmazzák az állami kiadások és az adók csökkentését. A két párt között húzódó választóvonal egyértelmű: ha úgy tetszik, évtizedek óta a mostani a legőszintébb választási hadjárat. Paul Ryanre volt szükség ahhoz, hogy a kontraszt világosan érzékelhetővé váljon. Mitt Romney, a republikánus elnökjelölt természeténél fogva inkább  a közép embere  – legalábbis az volt, amikor Massachusetts állam kormányzójaként politizált. Pártja csak Ryannek, az erőteljes szanálónak a porondra lépésével vallott színt.

Most már nem az a kérdés, ki lenne a jobb menedzsere az Amerika nevű vállalatnak: Obama vagy Romney. Immár egy nemzet önértelmezése a tét. Hogyan másszon ki az Egyesült Államok az önmagával kapcsolatos kételyek völgyéből? Uncle Sam vezetésével? Vagy pedig annak a határozott individualizmusnak az erőmutatványával, amely ősidők óta része az amerikai legendának? A jelek szerint a választók 50-50 százalékban megosztottak a feleletben, így roppant szoros versenyfutás várható november 6-án.

A demokraták filozófiája gyenge termést hozott az utóbbi négy évben. Az elbizonytalanodott, ám egyúttal türelmetlen amerikaiakat csak mellékesen érdekelte az a körülmény, hogy Obama nehéz örökséget vett át 2009 januárjában. A republikánusok viszont George W. Bush elnöksége idején bebizonyították, hogy elméleti kiindulópontjukat a gyakorlatban nem koronázza siker; s hogy nem sokat értenek az ésszerű gazdálkodáshoz, ha olyan adócsökkentéseket hajtanak végre, amelyekre nincs pénzügyi fedezet. Arra, hogy egy Romney nevű elnök alatt jobb, kompetensebb kormányzás várna Amerikára, mint Bush idején, nincs semmiféle garancia. Sok amerikai ezért november 6-án  a kisebbik rosszra fog szavazni, legyenek bármilyen egyértelműek is az ideológiai választóvonalak.