Székely mérnök Kínában

– Hogyan került Kínába? Fejvadászok járják a Székelyföldet?
– Erről nem tudok. Az én történetem sokkal egyszerűbb. Egy éve, amikor lemondtam a közüzemek igazgatóságáról, feltettem a világhálóra az életrajzomat. Több országba, több helyre: az Egyesült Államokba, Kanadába, Ausztráliába. Aztán többet nem foglalkoztam mindezzel, mert közeledtek a helyhatósági választások, és úgy döntöttem, hogy ismét megpályázom a szentegyházi polgármesteri tisztséget. A választások előtt nem sokkal hívtak telefonon, és felajánlották, dolgozzak egy amerikai cégnek Kínában, mint öntőmérnök. A végzettségem rendben volt, de ragaszkodtak a személyes találkozáshoz is, mert, mint mondták, Kínában a személyiség fontosabb a szakmai tudásnál is. A találkozó után egy héttel munkába kellett volna állnom, amit viszont nem vállaltam a választások miatt.

A második forduló után – nem lettem polgármester – ismét hívtak, és július 10-én már repültem is Sanghajba. Három hónap próbaidőben egyeztünk meg, de öt hét után döntöttek, döntöttünk: kellünk egymásnak, ők alkalmaznak, én meg vállalom. Október végén tértem vissza Kínába, egy hónap utánajárás, orvosi vizsgák, iratbeszerzés után ma már munkavállalási engedéllyel rendelkező, hivatalos kínai rezidens vagyok, és egy amerikai–kínai vegyes vállalat öntödéjét vezetem Jancsengben.

– Mi az, amit a világ leggyorsabban fejlődő gazdaságában még nem tudnak? Miben tud egy kelet-európai többet nyújtani?
– Két hét ismerkedés után nekiláttam a cég két öntödéjében ellenőrizni folyamatok szakszerűségét és a kínai munkások viszonyát a fejlett technológiához. Az amerikaiak vitték a modern öntödéjüket, adott volt a munkaerő, csak épp öntőszakember volt kevés, egyetlen mérnök dolgozott az üzemben, és ő is Tajvanról jött. Elég sok technológiai hiányosságot, a kínai munkások részéről pedig sok lazaságot tapasztaltam. Havonta másfélmillió dollár értékben öntünk különféle nagyméretű csapot, főleg olajipari cégeknek. Shell, British Petroleum, Saipem vagy Aramco – egyeseknek már öntünk, másokkal most tárgyalunk, és kemény auditfeltételeket kell teljesítenünk ahhoz, hogy egy-egy ilyen nagy megrendelő elfogadjon. A cégnek már megvolt az ISO 9001-es minőségirányítási rendszere, és decemberben, másfél hónappal hamarabb a tervezettnél – ehhez már én is nagymértékben hozzájárultam – megkaptuk az ISO 14001 környezetvédelmi minősítést is. Kínában ez az első eset, egyetlen ilyen minősítéssel rendelkező cég vagyunk. Összeállítottam egy 222 napos, június 30-ig teljesítendő programot is, amit az amerikaiak elfogadtak.

– Mivel tölti szabadidejét egy Kínában dolgozó erdélyi?
– Kínában a legtöbb munkahelyen az emberek hét napból hetet dolgoznak, a szabad napot rossz néven veszik, elmaradt fizetésnek számítják, mert napi bérért dolgoznak. Az öntödében sincs másképp, folyamatos a munka, ezzel együtt persze van szabadidőm is. Nehéz volt megszokni az ízeket, az ételeket. Ami nálunk édes, az ott sós vagy keserű, ami nálunk sós, az ott édes. Rengeteg a szokatlan íz, aroma, amelyekből csak keveset sikerült megkedvelnem. Amióta ott vagyok, nem láttam kenyeret (csak valami szivacsos, ízetlen fajta van), de olajat vagy cukrot sem. A teát már én is cukor nélkül iszom, pálcikákkal eszem – kés, villa elfelejtve. Ha magának vásárol az ember, akkor nagyobb eséllyel lehet az európai ízléshez közelíteni az ételeket. Az üzletek jól ellátottak és kétszer, esetenként akár háromszor alacsonyabbak az árak, mint itthon. Amúgy a vendéglő sem drága, és a borravalót sem ismerik: üzletben, vendéglőben, taxiban a legutolsó apróig mindig mindent visszaadnak. A legtöbb vendéglőben az asztal kerek, közepén egy forgórésszel, amire ráteszik a megrendelt ételt és mindenki szíve szerint forgatja és szolgálja ki magát, legyen az leves vagy bármilyen étel, persze mértékkel, hogy mindenkinek jusson. Sok a hal, a rák, az ottani sajátos zöldségekből készült étel, ami finom, de szinte mindig tálalnak csirke, sertés vagy marhahúst is, csak ritkán lehet tudni, éppen mit eszel, annyira apróra, csontosan szeletelik.
 
– Hogyan folynak Kínában az üzleti tárgyalások?
– A kínaiak társaságkedvelő emberek, amúgy az üzletkötés mindenhol a világon leggyakrabban fehér asztal mellett történik. Csak ott egy kicsit másképp. Az általános ital a bajdzsó, egyfajta gyenge rizsborpárlat, édes és a szaga-íze a terpentin és a festékhígító között van. Kínai szokás szerint senki sem iszik egyedül, amikor akar, de mindig köteles inni, valahányszor erre a társaságból valaki felszólítja, felköszönti. Ha többen letámadnak, és mindenkivel csak egy pohárral kell meginni, akkor biztos, hogy nem ússza meg részegség nélkül az ember. Ezt gyakran taktikai elemként is használják tárgyalásokon, úgyhogy ajánlott baráti védelmet is vinni ilyen helyre, aki ellen-pohárköszöntőkkel segít kivédeni a „támadást”. A cigarettázás is külön rituálé, nemcsak inni, cigarettázni is tudni kell Kínában, mert része a társasági etikettnek. Étkezés közben például, ha valaki rá akar gyújtani, akkor mindenkinek odadob egy szál cigarettát, abbamarad az evés, legalább félig mindenki elszívja, aztán folytatható az evés. Ez akár többször is megtörténhet egy étkezésnél. Nemcsak hivatalos, üzleti ügyekben hívtak meg hivatalos étkezésre, hanem néhány esküvőre, vidékre is invitáltak, így biztosan állíthatom, nem az európait akarják a kínai partnerek kiütni ezekkel a szokásokkal, hanem általánosak.

– És milyen a vidéki, a hétköznapi Kína?
– Túlzás lenne, ha azt mondanám, ismerem. Azt láttam, hogy vidéken alacsony az iskolázottság és az életszínvonal is jóval alacsonyabb a városinál, tehát nem alakul át az ország egyhamar amerikai-európai típusú fogyasztói társadalommá. Ugyanakkor a repülőtérről Sanghajba a lebegő mágnesvasúton utaztam, több mint háromszáz kilométeres óránkénti sebességgel. Másnap többsávos autópályán vittek Jancsengbe, ez kisváros a húszmilliós Sanghajhoz képest, hiszen „mindössze” nyolcmillió lakosa van. Annyira más itt a lépték, hogy a távolsági autóbuszokon például televízióval felszerelt hálófülkék vannak. A kisebb helyiségek között persze szerényebbek a körülmények, de ezek sem annyira zsúfoltak, mint az egyszeri Szentegyháza–Lövéte közötti járat, ahol annyian voltak, hogy állítólag még a sofőrnek is állva kellett vezetnie. A hétköznapok? A kétszer kétsávos városi utakon Kínában általában még van egy külső, csak a robogóknak fenntartott széles sáv, mert ez a legáltalánosabb közlekedési eszköz. Csodálatos, ahogy százával jönnek a robogók, és közben néma csend van, mert akkumulátorral működnek, éjjel töltik, nappal használják. Néhány szót már megtanultam kínaiul, tanulom az országot is. Egy év múlva talán többet tudok mondani majd róla.