Valódi egységbontás

Túl szép lett volna, ha a Székelyek Nagy Menetelésének egységes és impozáns, erőt mutató kiállása után nem rondít bele a magyar egységbe egy ünneprontó hang.

Mindig így volt ez. A különbség az, hogy korábban a pálya széléről kiabáltak a balliberális nemzetellenes figurák, akiknek a nemzetszeretet „új kollektivizmus”, a magyar emlékhelyek létesítése üres fesztivizmus, aminek célja a románok bosszantása, akik felháborodnak azon, hogy a háromszéki magyarok találkozóját a románok nélkül szervezik meg. Így volt ez az ellenszavazat nélkül elfogadott Kolozsvári Nyilatkozat idején, s így volt 1997 elején is, amikor épp a Babeș-Bolyai Tudományegyetem balliberális, SZDSZ-es kötődésű oktatói beszéltek az önálló állami magyar egyetem össznemzeti kívánalma ellen. De ezen eszmekör képviselői voltak azok, akik a román-magyar alapszerződést megkötötték a Kárpát-medencei össznemzeti tiltakozás dacára, akik a státustörvény ellen szavaztak, s akik a határon kívül élő magyarok ellen uszítottak a 2004-es népszavazás előtt.

Most ugyanezen ideológia képviselőinek hecclapjában, az Élet és Irodalom című hetilapban az RMDSZ legtekintélyesebb politikusa, Markó Béla beszél a székelység önrendelkezési igényét nagy erővel kinyilvánító, példátlanul sikeres kezdeményezés ellen. Vádol, hangulatot kelt, félremagyaráz. Felveti annak lehetőségét, hogy ezzel az akcióval „visszamenőleg lenullázzuk, amit eddig elértünk”, hogy akik kibicként arról beszélnek, hogy „most vagy soha”, nem autonómiát akarnak, hanem politikai ellenőrzést egy még mindig erős magyar közösség fölött.

Radikális úthenger

Kibicként? Vagyis aki az RMDSZ önfeladó, távlati érdekekre tekintettel nem levő, jellemzően klikkérdek-vezérelt paktumpolitikáját ellenzi, határozottabb, egyértelműbb kiállást kíván állítólag közös célunk, az autonómia ügyében, az kibic? Mert nem a bukaresti kuncsorgásban látja a jövőt? Másrészt ki akarna „politikai ellenőrzést” az erdélyi magyarság felett? A nemzeti autonomisták számtalanszor kinyilvánították: nem céljuk a hajdan közös politikai érdekképviselet feltétlen vezetése, hanem az, hogy a politikai érdekképviselet töltse be a maga funkcióját. A távlatokban gondolkozó, nemzeti önrendelkezés-párti oldalnak meglett volna a lehetősége átvenni az RMDSZ irányítását 1993-ban. Tőkés László akkor visszalépett Markó Béla javára, hiszen azt senki nem gondolta komolyan, hogy a küldöttek Markó helyett Mina Lászlót fogják megválasztani. A visszalépés célja épp az egységes cselekvés volt, hogy az autonómia kinyilvánítását három éven keresztül szabotáló oldal híveit megnyerjük a közös célnak, hogy a pozícióorientált karrieristák ne tartsanak egy „radikális” úthengertől.

Koreai párhuzamok

Miután 1994 decemberében Nagy Benedek Tőkés László elleni puccs-kísérletének idején Markó Béla rácáfolt az autonomista oldal igen jelentős bizalmi tőkekihelyezésére, illetve azzal is, hogy a kétéves határidővel elfogadott brassói programból (nemzeti kataszter, belső választások, autonómiastatútumok) Markó és csapata határidőre semmit meg nem valósított, akkor (1995-ben, majd 1999-ben) próbálta meg a helyzetteremtésben gondolkodó, autonomista tábor átvenni a vezetést. Később, 2003-ban már nem, mivel akkor előre tudni lehetett, hogy az RMDSZ leszámol szinte mindennel, amit Brassóban elhatároztunk: a nemzeti önmegszámlálással, belső választásokkal, erdélyi magyar parlamenttel, ráadásnak a kommunista rendszerrel valő nyílt szembenállás szellemi-politikai örökségével. Hogy azt ne is említsük, hogy a nemzeti önkormányzat mentén felépített belső szervezeti struktúrákat ekkor „áramvonalasították” a pártlogika szerint. Az autonomisták derékhadának soha nem a pozíció volt fontos, hanem a közös ügy közös képviselete, amit az tett lehetetlenné, hogy az 1996-os kormányzati szerepvállalás átépítette a szervezetet a Neptun-logikára. Ennek lényege, hogy a szervezet feladja az önálló külpolitika eszközét apró-cseprő, az autonómiát és az erdélyi magyarság Románián belüli közjogi státusát nem érintő engedményekért.

De van ez tovább is. Azt írja Markó: „Fényképen láttam egy plakátot a nagy menetelésről, motívumrendszere kísértetiesen hasonlít az ötvenes évekre.” A lelkesítő plakátok között mindig volt és lesz hasonlatosság a felszínes szemlélő számára. A diktatúrák célja épp az volt, hogy mímelje az emberek őszinte lelkesedését, s ebből nyerjen legitimációt, amint ez történt térségünkben is az ötvenes évek idején. Nagyon szomorú, hogy Markó Béla azt a korszakot hozza fel, amikor erőszakkal és/vagy egzisztenciális fenyegetéssel kényszerítették az embereket az utcára a kommunista országokban, akár Korea kapcsán, amit Markó említ, akár a „munka ünnepén”, akár más alkalmakkor. A Székelyek Nagy Menetelése épp attól volt felemelő és figyelmeztető, hogy a százezres tömeget megmozgató akció részvevői önként áldoztak egy vasárnapot a szabadidejükből a székelység autonómiaigényével való szolidarizálás kifejezésére.

Markó ismét szembeállítja a parlamenti politizálást a tüntetéssel, amit ügyesen áttol az erőszakos eszközök térfelére: „... ma sok erdélyi magyar hajlandó elhinni, mert sok politikai vezető ezt sugallja, hogy van igazi alternatíva az éppen gyengének ítélt parlamenti vagy netán kormányzati eszközökre. Hogy az elmúlt huszonvalahány esztendő magyar politikája tulajdonképpen nem vezetett sehova, és íme, itt volt mindvégig a kezünkben a lehetőség, hiszen tiltakozó tüntetésekkel kivívható az autonómia. Szó se róla, számos példa hozható fel a világból arra, hogy etnikai kérdésekben az erőszakos fellépés eredményre vezetett.”

Amivel teljesen egyet lehet érteni a Markói eszmefuttatásból az a passzus, miszerint „Erdélyben ma az a magyar politikus igazán bátor, aki józanul mérlegel, és az a megalkuvó, aki lépten-nyomon saját közvéleményének a tetszését keresi, még rá is játszik arra, és amire észrevenné, forog a mókuskerék.” Ez bizony így van. Az autonomisták józanul mérlegeltek, mielőtt kinyilvánították az erdélyi magyar jövőt illető elképzeléseiket: a célhoz kell eszközöket rendelni, nem fordítva, a cél pedig csakis a távlati fennmaradást biztosító létkeret, az autonómia megteremtése lehet. Ennek alternatívája a középtávú felmorzsoltatás.

Az autonómiát pedig csak úgy lehet elérni, ha kényelmetlenné válunk a hatalom számára, azzal aligha, hogy kiszolgáljuk a román külpolitikai törekvéseket, asszisztálunk a kisebbségbarát hazug országimázs terjesztéséhez. Az RMDSZ ezzel szemben saját közvéleményének tetszését keresi. Tehát áll a markói diagnózis, csak éppen fordítva, mint ahogy azt megfogalmazója értette.

Markó Béla képes felhozni az RMDSZ kisebbségi törvénytervezetét, a kétezres évek legnagyobb politikai szemfényvesztését, ismét azt állítva, hogy a jogszabálytervezet elfogadása esetén biztosította volna az erdélyi magyarság kulturális autonómiáját, holott a tervezet a beláthatatlan jövőbe helyezte ki a lényeget, a Kulturális Autonómiatanács közjogi kompetenciájának meghatározását, miközben bebetonozza az RMDSZ politikai monopóliumát az erdélyi magyarság körében.

Csetlők-botlók

A legszomorúbb, hogy Markó Béla azokon gúnyolódik, akik saját pártjából támogatták a Székely Nemzeti Tanács előremutató kezdeményezését. Szerinte az RMDSZ „pragmatikus politikusai csak csetlenek-botlanak a székely zászlók erdejében. Néztem a tévéfelvételeken, miképpen kínlódnak volt miniszterek, államtitkárok, országvezetésre alkalmas politikusok, hogy hitelesen „meneteljenek”, és hogyan nyilatkoznak elérzékenyülten arról, hogy »itt és most«. Nem ment. Nem fog menni.” A pártlogika mentén az RMDSZ önmagát szeleteli, hogy Markó Béla átveszi az autonomisták szerepét azzal, hogy ő mutat rá, mennyire hiteltelen mondjuk Borbély László egy ilyen akció keretében. Csakhogy nem az RMDSZ legyőzése, hanem meggyőzése a cél. Még pontosabban az RMDSZ bevonása az autonómia kivívásáért folytatott közös harcba. A markói szöveggel az a fő probléma, hogy nem valószínűsíti a további közös autonómiaelvű akciókat, az erdélyi magyar nemzeti kerekasztal létrehozását, újabb Székely Önkormányzati Nagygyűlés összehívását. Sőt, tulajdonképpen úgy fogható fel, mint a párt számára adott útmutatás: tessék csak szépen visszatérni a neptuni útra.

Az elmúlt negyed évszázadban az RMDSZ fősodra az egységet politikai bunkóként használta a platformok, majd az RMDSZ-en kívüli szervezetek ellen. Kampányban és kampányon kívül, de mindig kiszámítottan és manipulatívan, a hiteltelenítés szándékával. Miközben nem az az egységbontó, aki ragaszkodik a húsz esztendeje konszenzuálisan elfogadott programhoz, az autonómiához, hanem az, aki ellene beszél. Amit Markó Béla művel, az egységes magyar akaratot szimbolizáló székely menetelés kapcsán, az tényleg az egység megrongálása. A közös magyar siker, a közös öröm, a közös cselekvés lefitymálása, a nemzeti katarzis örömének félremagyarázása, a neptuni politika apoteózisa – ez a valódi egységbontás.