
2014. május 30., 17:382014. május 30., 17:38
Menyasszonyi ruhás diáklányba botlottam nemrég az egyik középiskola előcsarnokában. Én egy konferenciáról távoztam, ő élete maturanduskeringőjére készült. Arra, amelytől fogva végre felnőtt lesz. Amely után végre komolyan veszik, meghallgatják a véleményét, hagyják dönteni, és egyáltalán: élvezheti az édes életet, mert nagykorú. Vagy mégsem ilyen egyszerű a képlet?
Először is vegyük a báli ruhaként használt menyasszonyi ruhák prózai esetét. Egy fiatal lány, aki remélhetőleg egyszer majd – és remélhetőleg csak egyszer – visel menyasszonyi ruhát élete választott párjának oldalán, miért hord olyasmit, amit csak a megfelelő alkalom tesz különlegessé? Ezáltal a viselet valamelyest veszít is az értékéből, hisz menyasszonyként nem először pompázik majd hófehérben. Ráadásul egy maturanduskeringő sok további „menyasszonyt” feltételez. Miért jó versenyezni az osztálytársakkal? Ki „nyer”? Akinek habosabb, vagy akinek hosszabb a ruhája, több csipke kell, vagy az anyag a lényeg? Netán a bérleti ár? Mert az sem mellékes szempont, hogy a báli ruhaként funkcionáló fehér költeményeket a szülőknek bizony ki kell bérelniük – biztosan nem aprópénzért. A szülők véleménye az egész maturanduskérdéssel kapcsolatban bizonyára nem egysíkú, és nyilván nem ellenzik egyöntetűen a kissé túlzó ünneplést. Mert a gyerekük, ezért lehetőleg mindent megadnának neki. Mert azt szeretnék, hogy boldog legyen az életben. Mert büszkék a csemetéjükre. Mert jólesik nekik a gyönyörű ruhában háromnegyedes ritmusra csodálatos táncot lejtő gyermekük látványa. Mert szeretnének elérzékenyülni kicsit. Mert vágynak a szépre. És legfőbbképpen azért, mert szeretik gyermeküket. Mindez teljesen érthető és jogos.
Mégis, nem túlzás mindezért menyasszonynak álcázni az érettségi előtt álló, jobbára még serdülő lányunkat? És ami talán lényegesebb: nem hazudunk – ámbár lehet, hogy kegyes szándékkal – a gyermeknek a maturandusvalcer külsőségeivel?
Emlékszem, először még középiskolásként egy magyarországi iskolalátogatás alkalmával láttam nagykorúsító ünnepséget keringős, frakkos (a csokornyakkendőbe kényszerített fiatal fiúk esete külön misét megérne), menyasszonyi ruhás változatban. Akkor és ott még idegenebbnek éreztem magam, mint azelőtt néhány órával, amikor a helybeli könyvtársnő megkérdezte tőlem, hogy én is egy idegen vagyok-e – finoman utalva ezzel határon túliságomra. Pedig hát épp csak néhány kilométerrel születtem az országhatár túloldalán. Aztán évek múlva a mi otthoni maturandusünnepségünkön előadtunk egy műsort, ami a saját iskolai életünkből inspirálódott, aztán elénekeltünk néhány érzelmes és témába vágó dalt. A szülők így is garantáltan sírtak, pedig nem volt rajtunk semmi extra. Mégis érezték – ők talán igen, mert mi akkor még biztosan nem –, hogy valami rövidesen más lesz. Mi pedig tétován bár, de reménykedve néztünk előre. Magunkat adtuk, mi voltunk a jövő kézzelfogható és valós ígérete a színpadon.
Ehhez képest tűnik legalábbis túlzásnak az esküvők ünnepi szettje és a valcer bódító léptei. Mert ünnepelni kell, az biztos. Nem mehetünk el úgy az egyes életszakaszok mellett, hogy még csak nem is biccentünk egyet. Az átmeneti rítusok fontosságát Arnold van Gennep elméleti alapvetése nélkül is tudjuk, érezzük és jó erdélyi magyar szokás szerint igyekszünk is annak megadni a módját: húsleves csigatésztával, töltött káposzta meg minden. De hogy miért üzenjük a tizennyolc éveseknek, hogy lenge léptekkel felnőtté váltatok, szépek vagytok, s így biztos okosak és megfontoltak is, ezután is mindig, de legalábbis legtöbbször mindig minden így lesz? Mert nem lesz úgy. Felnőtté nem a maturandus után lesznek, hanem az apró betűs részek megélése után. Olyan fejezetek állnak még előttük, immár nagykorúak előtt, hogy sokszor legszívesebben pár évesként topognának édesanyjuk szoknyáját követve, és nem áhítoznának idejekorán a menyasszonyi ruha után. Mert legyünk őszinték egymáshoz: az élet nem csúf, nem is csak gyönyörűség, de valcerrel menyasszonyként átlépni talán nem épp a felnőtté válás egyik leghitelesebb formája.
Életútja sporttörténet, nemzetközi tapasztalat és közösségi elköteleződés. A kolozsvári medencéktől az amerikai egyetemi bajnokságig, majd vissza Erdélybe: Baloga Istvánt vízilabdázóként, oktatóként és családapaként is a kitartás vezérli.
Szilveszter éjszakáján és az új év első napjaiban jóval fagypont alatti hőmérséklettel búcsúzik az óesztendő, és köszönt be az új esztendő. Hétvégére, illetve a jövő hét elejére azonban enyhül a hideg idő.
Karácsony előtt idén nem a szokásos takarítással foglalkoztunk, hanem egy különleges utazást választottunk: Malagát és Granadát fedeztük fel Andalúzia napsütötte vidékén. A mediterrán városok lenyűgöző erődítményei az első pillanattól magukkal ragadtak.
Harmincöt éve szolgál Marosszentgyörgyön, nemrég jelent meg a századik verseskötete, és december elején a prefektúra is kitüntette a közösségért végzett szolgálatáért. Baricz Lajos római katolikus plébánossal a szolgálatáról és az ünnepről beszélgettünk.
Lehet-e egyszerre fergeteges bulikat tartani és Jézus örömhírét hitelesen képviselni? Miklós Gyuri szerint nemcsak lehet, hanem kell is. A kolozsvári zenész és vallástanár a vele készült beszélgetés során hitről, zenéről, küldetésről és arról vall.
A gyulai Százéves Cukrászda korábban is megkerülhetetlen pontja volt a viharsarki városnak, az idén elnyert Magyarország Tortája cím pedig csak még több vendéget vonz a létesítménybe. Decemberi látogatásunkkor „belekóstolunk” az egykori kávéházi miliőbe.
Télies, hideg napok elé nézünk az esztendő utolsó hetében, éjszakánként mindenütt fagypont alá süllyed a hőmérő higanyszála. A nappalok sem lesznek sokkal enyhébbek, a csúcshőmérséklet többnyire alig haladja meg a fagypontot, napközben is hideg lesz.
A fiatal generáció nagy mértékben ki van szolgáltatva a közösségi oldalakon terjedő, a Ceaușescu diktatúrája, a totalitárius rendszerek iránti nosztalgiát és szélsőséges eszméket terjesztő tartalmaknak – derült ki nemrég egy elemzésből.
A karácsonyra készülődés jegyében az Erdélyi Napló Keskeny út című videós összeállítása keretében három lelkipásztor mesél arról, hogyan készülnek a híveik a karácsonyra.
Az újságíró sosem megy igazán szabadságra – legalábbis ezt szokták mondani nekem a barátaim, az ismerőseim, a családom. Mert valóban figyelek, látok, jegyzetelek, amikor utazom is. Valóban, mindig úgy alakul, hogy történeteket hozok haza.
szóljon hozzá!