Ünnepvárások régi varázsa

Kicsit elcsendesedve, hátunk mögött hagyva a világ zaját számot vetünk a régi és mai dolgainkkal, történésekkel, hogy ezáltal másnap is lavírozni tudjunk a mindennapok nyűgjeinek keresztje alatt. Mert nyilvánvaló, hogy a felnőtt bakancsba nem kerül ingyen semmi, csak ha életre-halálra vívjuk a napi harcot, a mindenkori küzdelmes kenyérháborút, ami felszínen tarthat bennünket egy olyan világban, amilyenben manapság élni kényszerülünk.
Néha, amikor a decemberi vékony szél megzörrenti az ablakot, még látni véljük, amint elsuhan előttünk valamelyik néhai szerettünk árnyéka, akit gyermekként olykor mi magunk hagytunk meg abban a tudatban, hogy hisszük még a Mikulást, az angyaljárást. Hadd örüljön ő is a mi végtelenül ártatlan örömünknek. Bár láttuk sokszor a kezét, a kabátujját, a kendője vagy a kucsmája színét, de odaképzeltük hátára a puttonyt és a fehér szakállat is, hogy ünnep maradjon az ünnep, és sokáig lehessen még róla beszélni az elkövetkezendő napokban is.
Később, évtizedek múlva már mi lettünk a hallgatólagos Mikulás – nekik. Ugyanis időközben a nagymama, a nagyapa is gyermekké vált. Így, ha rájuk kopogtunk a zsalus ablakon, és letettük az asztalra a narancsot, a szaloncukrot, hogy megadjuk a módját a csodákkal teli szeretetjárásnak,

folyamatossá válik azáltal, hogy a lélekben örömének örök körforgását őrizzük.
Nem kell ahhoz semmi egyéb, csak kis egymásra figyelés és a szeretetnek apró kis szikrája, amelyet ez eljövetel csihol ki az emberi lélek csillagporából. És e bennünk lakozó gyöngyházszínű lélekcsodát, amely törékeny és illékony ugyan, az évszázadok folyamán a csodaőrzők mindig átmentették az újabb nemzedékeknek, hogy meg ne kopjanak.
Emlékeim szerint unokatestvéreimmel öt-hatévesek lehettünk, amikor egész este lestük a ház hosszú tornácára néző magas kétszárnyas ablakot, mikor zörgeti már meg a várva-várt Mikulás, vagy mikor szólal meg a kiscsengő a karácsonyfa elkészültével. Akkorára már minden rakoncátlanságunkat, nagyapa- vagy nagyanyabosszantó csintalanságunkat megbántuk, sőt a magyarázkodások egész tárháza sorjázott buksi fejeinkben, ha netán számot kellene adni valami turpisságról, kópéságról. De általában maga a jó öreg Mikulás sorolta fel, hogy ugye ezt meg azt sem teszitek többé, sőt, a szomszéd bácsi pince­lakatját sem fogjátok eljátszani.
Hát ígértünk is fűt-fát, mire megnyílt a bűvös zsák tele édességgel, játékokkal, amelyeket tizenéves korunkra felváltottak a szép remények, később a beteljesítésre szánt álmok. Mára a képzeletbeli zsákból csak egy messzire gurult gumilabda, egy elveszettnek hitt üveggolyó vagy Fekete Péter egy-egy elkallódottnak hitt kártyalapja kerül elő. Meg az akkori huncut, de annál őszintébb gyermekarcunk, ami majd’ félévszázados messzeségből néz vissza ránk, bizonyságul, hogy mindez igaz volt…

Ha más nem, hát az, hogy a szomszéd Gyuri bácsiék disznót vágnak, így a léckerítésen át meg lehetett lesni, hogyan esik meg a szenzáció számba menő ügyködés, mivel Gyuri bácsi gyermektelen mogorva ember lévén nem szerette, ha a szomszédgyerekek lábatlankodnak körülötte. Vagy a szemben lakó Dani bácsi, aki telente többször is ekhós szekeres román emberektől vette búzáért vagy tengeriért cserében az almát, és minden szájtáti gyerkőcnek nyomott belőle egyet-egyet a markába.
Olyan jóízű téli almát azóta sem evett a mi generációnk, pedig kicsit fonnyadt, kicsit kukacos is volt már, de az íze sokszor előjön a szánkba, főleg, amikor a mai Mikulások hatalmas génkezelt és mindenféle tartósítószerrel bepermetezett reklámalmákat tesznek a kiscsizmákat felváltó amerikai harisnyákba. Bár a gyümölcs sem divatos már, mert kinek számít ajándéknak manapság néhány alma?!