Ünnepek és torok

Hatalmas revelációként, korszakos pillanatként élik meg egyesek az RMDSZ európai parlamenti listájának hivatalos bejegyzését. Érdekes – megkockáztatom: kissé beteg – módon azonban nem a listán szereplő nevek tematizálnak, hanem a hiányzók. Illetve a nagy hiányzó. Aki úgy hiányzik, hogy jelöltsége igazából, komolyan soha fel sem merült. És az ő hiányzása jelenti most a történelmi vízválasztót, amelytől fogva már minden másként lesz.

Tőkés László – merthogy róla van szó – persze nemcsak hiányával, jelenlétével is képes vihart kavarni. Az elmúlt harminc esztendő folyamatosan ezt bizonyította, mert, ugye, ma már aligha vitatható, hogy „a forradalom szikrája” nem ’89 decemberében pattant ki, legfeljebb akkor talált gyúlékonyabb közegre. Léte, munkássága, tekintélye, kezdeményezései, de akár esetenkénti, nehezen követhető rögtönzései is olyan egészet képeznek, amelyhez foghatót nem nagyon alkotott senki a közelmúlt történelmében. Pláne nem azok, akiknek megjelenése a Tőkés László közéleti létének következménye.

Ne keressük hát a nevét a májusi EP-választások szavazási ívein. Ilyen-olyan okokból egyetlen párt színeit sem öltötte fel, egyelőre meg nem erősített, de valószínűsíthető változatként a Fidesz listáján próbálkozik még egy brüsszeli mandátummal. Aki azonban ezt valamiféle felszakadó megkönnyebbüléssel könyveli el, az semmit sem ért, vagy nem akar érteni az elmúlt bő negyedszázad sorsfordító történéseiből. Azokból a harcokból, eredményekből és eredménytelenségekből, ami igazából a mi, a romániai magyar társadalom bizonyítványa. Mérlege annak, hogy kit milyen mértékben ismertünk el, gyaláztunk, támadtunk vagy védtünk meg. Esetenként nemcsak mástól, de önmagától is. Bizonyítéka, hogy milyen fájdalmas mértékben hurcoljuk még mindig magunkkal, illetve örökítjük át a fiatalabbakba azt az erkölcsi romlást, amelynek úgy vagyunk áldozatai, hogy közben magunk tápláljuk annak tovább élését.

Igazából most az egység igényéről kellene beszélni, ha emlékszik még valaki annak tényleges tartalmára. A védőburokról, amely óv és ápol, a pártoló közegről, amely ragaszkodóan kritikus, de mindenekelőtt elvszerű és következetes. Amely úgy enged szabadon, hogy közben folyamatosan érezteti: a közelben van, ha kell. És azonnal mozdul, ha kiderül, hogy – Novák Péterrel szólva – „a láthatár egy feslett vászon, a pillanat egy festett álom, s én mindenáron megbolondulnék.” Ez az, amiben mindnyájan vétkesek vagyunk.

Aki ma Tőkés László hiányát ünnepli, önmagát gyászolja.