Újra bekerített gazdatelkek

A veszélyt érző ember elkezdett gondoskodni a holnap biztonságáról. Bár az ifjúság színe-java erről a vidékről is idegenbe vándorolt, az idősebb korosztályban a mai napig ott lappang a föld tiszteletének ősi ösztöne. A házak előtti lócák nemcsak a meleg nyári délutánok tereferéire szolgálnak, de őrhelyek is. Öreg, ráncos, érmelléki tapasztalt szemek őrhelyei, amelyek nyomon követik az élet viszontagságos menetét, és új életet fakasztanak. Ha kell, ásóval, kapával is. Nemcsak a mindennapok óraműszerű rutinját, de a valódi élet útját is rögzítik minden esztendőben. Ők mindig tudják, mennyi a hektáronkénti búza- vagy tengeritermés, milyen a krumpli, a cukorrépa vagy a dinnye hozama. Még a szalma színe is árulkodik a termés milyenségéről – hallom nemegyszer, amikor megállok egy-egy olyan lélekszigeten, mint Kiskereki, Asszonyvására vagy Érselénd, ahol a szilva és a kenyér „fröstök” tudott maradni.
Hordják az új kenyérnek valót – szólnak a hírek nyaranta a kispadon. Az árok partjára lerakott szalmabálák már sárgállnak a szomszéd előtt – jön a hír az alvégről. Kérges tenyerek simítanak végig rajtuk, mint valami szőke mezei hajzuhatagon, és az öreg szemek csordultig telnek hálával: a hozsanna a földből való élet kiparancsolójának szól. Jól eresztett a föld, jó idő járt az aratókra – mondogatják tenyerükben a búzaszemeket mustrálgatva. Az aszály, amely szinte minden esztendőben sújtja a vidéket, újfent a tengeribe tesz kárt – hangzik a másik fohász. De jó az Isten, jót ád! – nyugszanak bele jó ízes nyelvjárással a vitathatatlanba, mert mit is tehetne a föld embere, akinek élete a zsellérvilágban gyökeredzik. Jó az Isten, jót ád. Idén is megnyitja majd újra az élet útját, mondják a kispadok „lakói”, bár nekik jutott mindig a legkevesebb.

A búza ezektől az aggódó pillantásoktól sarjad és szökken szárba jövőre is, ha elmúlik az Úr haragja. Mert akik egykoron mezítláb jártak a dűlőút porában, övék marad a termés aggodalma, amíg csak élnek.
A lócán ülők pedig újra kökényszilvával és kenyérfarával kínálhatják az idegent. Még akkor is, ha először látják őket, az érmelléki embernek nem számít. Amit a föld Isten kegyelméből ad, az errefelé mindenkié. Alig egy hónapja éljük újra ugyanazt a létbizonytalanságot, mint a 2008–2010-es években, annyi különbséggel, hogy már nincs alternatíva. Talán most fognak gyökeret verni, szárba szökkenni a még feltöretlen, magtalan földben az egykori érkenézi plébános reményei.
És az erdélyi, a partiumi, illetve az érmelléki magvetők ismét bekerítik elhagyott házaikat, és mindennapos lesz a fohász: „kertem, ódd a magvat, ami megmaradt…”