Szurkolásból, magyarságból elégtelen

Mindig is büszkén vallottam, hogy kolozsvári vagyok. Múlt héttől azonban kicsit halkabban mondom. A kincses városban rendezték a t, amelyre a magyar válogatottat is meghívták. Biztos voltam benne, hogy a lelátón sok magyar fog szurkolni. Nagyot tévedtem: alig voltunk néhányan. Pedig nem a csajágaröcsögei együttes érkezett a városba, hanem korunk egyik legnagyobb kézilabdasztárja, Görbicz Anita… és persze a magyar válogatott, amely legutóbb nyolc évvel ezelőtt járt a városban. A lehetőséget nem is hagyták ki sokan. El nem hiszik: a románok. Első nap Szucsánszki Zitáék a hollandok ellen léptek pályára, s a borsos jegyárak miatt a gyéren benépesített lelátókon szinte kivétel nélkül románok ültek, akik a bemutatásnál megtapsolták a magyar játékost, a mérkőzés végén pedig sokan autogramot kértek Görbicztől, és megállították egy-egy fotóra.

Nem azt állítom, hogy a sportcsarnokban nem voltak magyarok, de a mérkőzésen ez nem érződött. Azaz mégis, az egyik kapu háta mögött mintegy kéttucat gyerek kiabálta nagy lelkesedéssel: hajrá, Anita! Szünetben megérdeklődtem: a marosvásárhelyi Bolyaiból és Gernyeszegről érkeztek. Képesek voltak utazni azért, hogy lássák a magyar válogatottat. Bezzeg mások a villamosra nem voltak hajlandóak felülni…

Nem baj, gondoltam, másnap magyar–román döntő lesz. Majd akkor megmutatjuk, miért ünnepeltük idén a város fennállásának 700. évfordulóját, azt, hogy a település ezer évig mégiscsak Magyarországhoz tartozott. Vagy legalább azt, hogy egyetemi városként több mint 15 ezer magyar diák él itt. Nos, ebben is tévedtem: Kovacsics Anikóéknak az első félidőben úgy tűnhetett, mintha Giurgiuban vagy Calafaton rendezték volna a mérkőzést. Az M4 közvetítése során el is hangzott: Kolozsváron, román földön (!) játszanak a lányok. Igaz, a „szakember” teljesen más okból fogalmazott így…

Szerencsére az egyik kapu háta mögé beült egy tucatnyi magyar, és néha-néha elkiáltotta magát, hogy: hajrá, lányok! Szünetben körbejártam a csarnokot, s akit tudtam, próbáltam rávenni, jöjjön a kapu mögé szurkolni. Csupán ötön csatlakoztak, sokkal több ismerőssel nem is találkoztam. Ennek hatására aztán a második félidőben felharsant a Ria, Ria, Hungária!, a Hajrá, Magyarország!, a románok legyőzését követően pedig a Szép volt, csajok! A lányok nem is voltak hálátlanok, meccs végén odajöttek megköszönni a szurkolást, az Anita szemén pedig azt láttam, mintha el is érzékenyült volna.

Nem voltunk sokan, a mintegy húszfőnyi tábor két kolozsvári és egy székelyudvarhelyi családból állt, ez utóbbi a gyerekekkel együtt vasárnap este későn utazott is vissza Székelyföldre. A többiek Zilahról és Vásárhelyről érkeztek. Nos, ennyit a kolozsváriakról, a közömbösségről. Állítólag egyesek féltek, hogy egy román–magyar meccsen megverik őket. Arra van ugyan példa, hogy a románokkal és színes bőrűekkel felálló sepsiszentgyörgyi kosaras lányokat bajnoki meccsen folyamatosan bozgorozzák, a CFR és az U közötti összecsapások sem maradtak sok esetben nyomtalanok a város történetében. Csakhogy ezen esetekben az U szurkolói, akarom mondani a monostori söpredék az, amely önmagából kikelve őrjöng a lelátókon. Most azonban nem ez volt a történet. A Kárpátok Trófeáján kétszer is elhangzott a magyar himnusz, szöveggel együtt (!), és még csak ki sem fütyülték. A magyar csapatot megtapsolták, nem is egyszer, még a románok elleni győzelem után is. Bevallom, engem is meglepett. A sporthoz értő, a kézilabdát szerető emberek nézték a mérkőzést, akik elismerték, sőt tisztelték az ellenfél tudását.

Úgyhogy, kedves kolozsváriak, úgy érzem, sportszeretetből, szurkolásból, összetartásból elégtelenre vizsgáztunk. És ki tudja, mikor javíthatunk? Leghamarabb talán egy év múlva, amikor a kosárlabda Európa-bajnokságon a magyar válogatott a románokkal is összecsap – Kolozsváron.