Szelektív amnézia vetésforgója

A létező összes oldalon kiverte a biztosítékot a bukaresti magyar nagykövetség mezőgazdasági attaséjának nyilatkozata, miszerint a magyar állam többek között földvásárlással tervezi stabilizálni az erdélyi magyarság gazdasági helyzetét, és ösztönözni a szülőföldön maradásukat. A program lényege – részletezte a Krónika című napilapnak adott interjúban Szabó József Andor –: ha valaki el szeretné adni a földjét, olyan szerződést köthet a magyar állammal, amelynek értelmében életjáradékot kap, ráadásul élete végéig a terület tulajdonosa is marad.
Kétségtelen: a jelenlegi idegbajos környezetben az ehhez hasonló nyilatkozatok bármikor képesek román oldalon lángra lobbantani az örökös „viszik a magyarok a lábunk alól Erdélyt” típusú fóbiát. Ezúttal azonban legszívesebben a magyar oldal is szeretné meg nem történtté tenni az esetet. Kicsit óvodás módon, hiszen előbb széles nyilvánosság előtt – értsd: egy konferencián – hangzott el a tervezet, majd az interjúalany úgy fejtette ki a témát az újságírónak, hogy tudatában volt: újságba szánt írás céljából beszélgetnek. Az interjú hitelességének a rögzített hanganyag ellenére való kétségbevonása két dolgot biztosan üzen: hogy valami készül a budapesti kormányirodákon, illetve hogy a magyar diplomácia kommunikációs bakit követett el.
A kettős gond első fele a már említett idegbajos román viszonyulásból adódhat. Elképzelhető ugyanis, hogy éppen a tervezet nemzetstratégiai jellege indokolta volna a kevésbé visszhangos előkészítést, még akkor is, ha a romániai magyarság túlnyomó része lelkesen fogadta a szimbolikus gesztusokon túlmutató intézkedéstervezetet. Ugyanakkor némileg érthetetlen is a visszakozási erőlködés, hiszen magyar kormánytisztviselőtől is hallottuk már, hogy a Kárpát-medence országaival kapcsolatos magyar gazdaságpolitika immár nem kül-, hanem belgazdasági kérdés. És miközben a keleti nyitás tézise egyre nagyobb hangsúlyt kap, Magyarország számára az ötödik „égtáj”, a Kárpát-medence a legfontosabb.
Bátorító injekcióként hadd idézzük fel a Trianon utáni román gazdaságpolitikának azokat az intézkedéseit, amelyek egyesületek, szövetkezetek révén kínált olcsó hitellel igyekeztek szélesíteni az erdélyi román földtulajdonosok körét. Főleg abban az összefüggésben,
ahogy saját történelme pillanatnyilag előnytelen mozzanatait nem túl elegánsan igyekszik elfelejteni a minden magyarellenes hisztériára vevő román politikum és média. Ettől aligha kell alapjaiban újragondolni a Kárpát-medencei földtulajdonlással kapcsolatos magyar stratégiai elképzeléseket.