Reflexió a magyar „hibrid revizionizmus”-ra

A közelmúltban Iulian Chifu az Adevărul című bukaresti napilapban megjelentette a Román-magyar kapcsolatok az Orbán-korszakban. Profán vízió című cikkét. A szerző saját bevallása szerint történész ugyan, de óhatatlanul felmerül az olvasóban a kérdés: mennyire lehet profán a véleménye? Amennyiben a szónak a be nem avatott jelentésére utalna, úgy a múltban és jelenben betöltött pozíciói nem éppen a „profán” mivoltára utalnak.
Az indító részben a szokásos, román hivatalos vélemény kerül terítékre:

Románia mintaszerűen oldotta meg a nemzeti kisebbségek kérdését, és ezt Európában mindenki elismeri. Felvethető a kérdés: akikről szó van, a nemzeti kisebbségek is ugyanígy gondolják?
Tudomásom szerint nem. Sőt, az Európa Tanácsban Románia sérelmezte, hogy az Európai Kisebbségvédelmi Keretegyezmény romániai monitorizálását végző csoport figyelembe merte venni a magyar nemzeti kisebbség árnyékjelentését.
A szerző szerint a román nemzetpolitika érettségét bizonyítja a német nemzetiségű államelnök, német és francia nemzetiségű polgármesterek, valamint más funkciókban lévő német, palesztin nemzetiségű polgárok helyzetbe hozása. Csakhogy ez legfeljebb a román diplomáciai érzéknek köszönhető, amennyiben jól mutat a nemzetközi térben. Ugyanis az említett nemzeti kisebbségek közül Romániában egyik sem éri el a 60 ezer főt. Ez a lakosság legfeljebb 0,4%-a.
Természetesen lehet érvelni azzal is, hogy immár az RMDSZ a kormánykoalíció tagja. Nagy érdeklődéssel várjuk az együttműködés eredményeit. És reméljük, hogy ez nemcsak a román külpolitika megtámogatását szolgálja, hanem látszani fog mind a nemzeti kisebbségeket érintő törvényalkotás területén, mind a javuló magyar–román államközi kapcsolatokban. Bízunk benne, hogy ez valós, kézzelfogható pozitív eredményeket hoz a magyar közösségek életében is.
A nemzeti kisebbségek jogaira visszatérve meg kell említeni, hogy van néhány komoly hiányosság. Például:

miért nem ismeri el Románia a kollektív jogokat? Több EU-s ország hosszú idő óta ezt elfogadja és alkalmazza. Többek között a volt szocialista blokkhoz tartozó országok is.
Románia azzal szokott érvelni, hogy nincs olyan kötelező érvényű európai dokumentum, amely ezt megkövetelné. Viszont vannak a „soft law” kategóriába tartozó, az ET által elfogadott, irányadó dokumentumok, és léteznek működő modellek is az unióban, amelyek lehetővé tennék ilyen nagy létszámú nemzeti kisebbség esetében azok alkalmazását. Mindezek után előkerül a magyar Trianon-trauma, amely a szerző szerint „a magyar külpolitikára egyfajta, a századunkhoz nem alkalmazkodott jelleg bélyegét nyomja.”
A szerző, aki történész, bizonyára tudja, hogy a történelemnek meghatározó szerepe van a nemzeti identitás formálásában. A történelmünkkel együtt kell élnünk. Amennyiben megtagadnánk, identitásunk forogna veszélyben. Így a trianoni békediktátumot sem felejthetjük, hiszen mérhetetlen egyéni, családi, nemzeti tragédiát okozott. E nélkül nem lehet megérteni az elmúlt száz év magyar történelmét, de a nemzet egyharmadát közvetlenül érintő sorsokat sem.
Jó volna, ha a román társadalom nemzedékről nemzedékre pontosan ismerné meg a történelem e szeletét, így értené a magyarságra gyakorolt traumatikus hatást is. Ugyanis ha európai szemléletről és identitásról beszélünk, akkor nemcsak a történelem győztesek által írt olvasását kell megismertetni, hanem empatikusabban kezelni a veszteséget elszenvedők szülőföldön boldogulásának igényét is.
De a békediktátum ellenére Magyarország talpra állt. Sőt, talpra állt a második világháború és az 1956-os forradalmat követő óriási emberi veszteségei után is. Az elmúlt száz évben minden híresztelés ellenére nem a múltba révedezés és a mai korhoz történő alkalmazkodás hiánya jellemezte a magyarságot, hiszen világraszóló tudományos-, kulturális- és sporteredményekkel gazdagította az emberiség értéktárát. Jelentős számú nagyobb és győztes nemzetek nem voltak képesek ilyen teljesítményre.
Tavaly volt a békediktátum századik évfordulója. Esély volna arra, hogy szomszédaink ne a folyamatos bírálattal foglalkozzanak, hanem segítsenek a magyar nemzethez tartozó, de identitásukat megőrizni kívánó, fegyelmezett állampolgárainak, azáltal, hogy a legszélesebb körű jogokat biztosítják a területükön élő magyar nemzeti közösségeknek.
„A Fidesz-kormányok stratégiája az volt, hogy határmódosítás nélkül »kierőszakolják« a magyar nemzet újraegyesítését” cikkbéli kijelentés több, mint furcsa. Tisztelt Chifu úr! E sommás kijelentéséhez a moldovai tapasztalataik adták a példát? Mi a létező Európában a 21. századi nemzeti sokszínűség kereteiben kívántuk e kooperáció kialakítását.
Cikkének következő részéhez szükséges az állampolgárság és a nemzeti identitás viszonyának a tisztázása. Az európai történelem során a határok gyakran változtak, ezzel nemzetrészek kisebbségbe kerültek. Ám a két fogalom nem szükségszerűen fedi egymást. És a kettő nem kell, hogy antagonisztikus legyen. Ugyanis

egy szövetségi rendszerben vagyunk, mind politikailag, mind katonailag, de értékrendileg is. A tőke, az áruk, az emberek szabadon mozoghatnak. Ezért az államok feladata olyan politikát folytatni, amely a kölcsönös tiszteletre, párbeszédre alapul, és olyan mechanizmusok működtetésére (mint például a Kisebbségi Vegyesbizottság), amelyek lehetővé teszik a felmerülő problémák feltárását és gyors megoldását.
A szerző felrója, hogy a magyar vezetés gyakran kijelenti és érvel azzal, hogy a nemzet határa nem esik egybe az ország határával. Ez a realitás, tetszik vagy nem. A magyar nemzetpolitika ezt nem hagyhatja figyelmen kívül. Valljuk, hogy világnemzet vagyunk, és nekünk minden magyar számít. E vélekedés és gyakorlat nem egyedüli a világban. A szerző véleménye, miszerint „az a magyar megközelítés impliciten a történelemhez való alkalmazkodás állandó hiányáról árulkodik, és az antitézis révén kiemeli Románia európai álláspontjait, jövő felé való irányultságát”, nagyon egyoldalú. Mit szól ehhez az a 4 millió román, aki a világban ma szétszórtan él? Románia hogyan alkalmazkodik e helyzethez?
A magyar közösség beilleszkedése a román társadalomba kollektív jogok biztosítása nélkül az asszimilációt jelentené. Mi pedig semmilyen asszimilációt nem támogathatunk. Célunk a magyar közösségek, az 1000 éves magyar kultúra megőrzése, ápolása, gyarapítása a Kárpát-medencében. Ezt nem vitathatja el tőlünk senki. De a magyar közösségek politikai aspirációit sem, mivel ezek teljes mértékben megfelelnek az európai gyakorlatnak. Megjegyzem, az autonómiatörekvések is ide tartoznak különös tekintettel a szubszidiaritás európai alapelvre.

A magyarság 1000 év alatt meghatározó szerepet töltött be Erdély kulturális fejlődésében. Ennek lenyomata jelen van Erdély minden sarkában így gazdagítva Románia kulturális vagyonelemeit, örökségét is. Elvárható volna, hogy úgy, amint több más európai országban – többek között Magyarországon is – a nemzeti kisebbségeket az adott alkotmányokban államalkotó tényezőknek tekintsék.
Észre kell venni, hogy a kirekesztő nemzetállamok ideje lejárt!
A cikkben a szerző említi a kisebbségi vegyesbizottság kérdését is. Azt állítja, hogy Románia mindig is a párbeszéd oldalán állt. Kérem a tisztelt szerzőt, hogy közelebbről tájékozódjon. Ugyanis mi mindig az előfeltételek nélküli párbeszéd mellett érveltünk. Ezt a román fél évek óta előfeltételekhez köti. Egy tízéves jegyzőkönyv aláírásához ragaszkodik, amelyet nem hajlandó elemeiben végigtárgyalni. Ilyen nyitott tétel például a MOGYE ügye, amelyet a román partnereink nem kívánnak napirendre tűzni. Megjegyzem: a párbeszéd nem egyoldalú diktátum.
A szerző felveti, hogy a román kormánynak ki kell dolgoznia a magyar nemzeti kisebbséggel kapcsolatos stratégiáját. Ez akkor lehet eredményes, ha a magyar közösséget bevonják e stratégia megalkotásába. Kidolgozásánál javasolom figyelembe venni, hogy a többségi státusz nem jelent hegemóniát a kisebbség felett.
A következő rész feltétlenül megválaszolásra szorul: „az idők során tanúsított hozzáállásával Magyarország befolyásolja a romániai magyarok mentalitását, erősíti a magyar nemzethez tartozásuk érzését. Ez negatív hatással jár a romániai románok és magyarok közötti interetnikai viszonyokra nézve, igazi etnikai alapú párhuzamot teremt”.

Erdély történelme tanúsíthatja, hogy a három fő nemzetiségnek mindig is megvolt a saját kultúrája, ehhez igazodó külön intézményrendszere.
Mai szóhasználattal élve mondhatnánk, hogy párhuzamos, tulajdonképpen etnikai alapú társadalmakat alkottak. Mégis mindig békében élték hétköznapjaikat tiszteletben tartva egymás identitását. Mai európai viszonyok között tapasztalhatjuk, hogy ott, ahol a kollektív jogokat elismerik és betartják, valamint megfelelő egyeztető mechanizmusok működnek (pl. Dél-Tirol), a párhuzamos és az adott nemzeti kisebbség hagyományaira épült rendszerek nem okoznak gondot. A sokat hangoztatott integráció igénye kollektív jogok nélkül asszimilációhoz vezet. A negatív hatás, amelyet a szerző említ, akkor válik valóra, ha a média, a történelem oktatása és a politika ellenségképet gyárt egy etnikumból, nemzetbiztonsági kockázatként kezeli és szítja az etnikai szembenállást.
Kijelentem, a magyar nemzetpolitika nem irányul senki ellen. Célja egy egészséges nemzeti identitás kialakítása, megerősítése, a szülőföldön boldogulás biztosítása, és a közösségekre nehezedő asszimilációs törekvések kivédése a megmaradás érdekében. A kölcsönös tiszteletnek, párbeszédnek, partnerségnek, együttműködésnek nincs alternatívája. Az európai stabilitás és béke biztosítása ezt megköveteli. Ezen belül a közép-kelet-európai országok, népek összefogása még fontosabb és sürgetőbb. Együtt mindannyian sikeresek lehetünk, külön-külön viszont aligha.

Kalmár Ferenc

A szerző a Magyar-Román Kisebbségi Vegyes Bizottság magyar társelnöke