Pofon a szélsőjobbnak – vagy a szólásszabadságnak?

Midőn Klaus Johannis aláírta és kihirdette a 2015-ös évi 217-es törvényt, amely a 2002/31-es sürgősségi kormányrendeletet módosítva betiltotta a legionárius mozgalom kultuszát, jelvényeit és bármiféle népszerűsítését, a felszínességre oly hajlamos magyarországi sajtó arról cikkezett, hogy hatalmas pofont kapott a román szélsőjobb. Nem kétséges, a hír hallatán a magyar ember lelkében kicsírázhat némi káröröm, különösen, ha évről évre alkalma volt végignézni az Új Jobboldal október 6-i aradi, illetve a december elsejei sepsiszentgyörgyi provokatív akcióit.

Egy jogszabály színe és fonákja

Itt azonban valójában sokkal többről van szó. Az elfogadott jogszabály nemcsak a román szélsőjobb szimbólumait tiltotta be, hanem több síkon is törvényi alapot adott a szólásszabadság önkényes korlátozásához.

Hogy a legérzékenyebb ügyet vegyük: az úgynevezett „holokauszttagadás” betiltása, ami egyébként része volt a módosított sürgősségi kormányrendeletnek, több szempontból is problematikus. Egyik oldalról nem kellően tisztázott maga a fogalom. Mert hiába szögezi le a jogszabály szabatosan és példaértékűen, hogy „a holokauszt alatt a zsidók és cigányok 1940 és 1944 közötti, a román állam intézményei által támogatott tervszerű üldözése és megsemmisítése értendő” (saját fordítás), a gyakorlat azt mutatja, hogy a holokauszttagadás határait másutt-másutt húzzák az elemzők, a közírók, illetve a jogászszakma.

Márpedig a különbség nem szakma-, hanem egyénfüggő. Magyarán, ha valakit bíróság elé állítanak holokauszttagadás vádjával, nem az elkövetett cselekmény vagy annak társadalmi veszélyességének foka lesz a döntő abban, hogy elítélik vagy felmentik, hanem a bíró világnézete, politikai meggyőződése vagy akár etnikai hovatartozása. Érdemes belegondolni abba, hogy a holokauszttagadással vádolt, úgynevezett holokausztrevizionista történészek – akik közül tanai miatt nem egy került már börtönbe – sem azt tagadják, hogy a zsidókat államilag üldözték a második világháború idején, mint ahogy azt sem, hogy kizárólag származásuk okán gyilkoltak meg sokakat közülük. Ők a hatmilliós áldozatszámot vitatják, kétségbe vonják, hogy létezett a III. birodalomban központi döntés arról, hogy a teljes zsidóságot ki kell irtani, valamint azt is, hogy a népirtás céljára a nácik gázkamrákat használtak volna.

De akad olyan holokausztszakértő is, aki szerint holokauszttagadás a holokauszt egyediségének tagadása. Ezzel szemben Norman G. Finkelstein – aki maga is holokauszttúlélők gyermeke, s szülein kívül valamennyi hozzátartozóját meggyilkolták zsidó származásuk okán a nácik – éles szavakkal kelt ki azok ellen, akik a holokausztot kiemelnék az emberiség történetének megannyi népirtása közül. Sőt, arra is rámutat, hogy a holokauszttagadásra való hivatkozással várja el Izrael, hogy a világ hunyjon szemet a palesztinok elleni állami terror felett azon az elven, hogy az egyedi szenvedés egyedi jogosítványokkal jár.

De olyan kiterjesztésekkel is találkozhattunk, miszerint holokauszttagadás a visszaemlékezések hitelességének kétségbe vonása. Miközben már egy sor „visszaemlékezésről” fehéren-feketén kiderült, hogy otromba, pénzhajhász hamisítvány, akad köztük olyan is, amelyet nem is zsidó ember írt, erről is beszél Finkelstein A holokausztipar című művében.

A szerző egy gondolat erejéig hivatkozik John Stuart Millre is, akinél meggyőzőbben talán senki nem érvelt a szólásszabadság mellett, még ha eszmefuttatásai a mai olvasó számára kissé terjengősnek is tűnhetnek. A szabadságról című esszéjében Mill külön fejezetet szentel a szólásszabadságnak, okfejtéseit a fejezet végén négy pontban foglalja össze. Érdemes lenne a szabad gondolkodást és a tudományos kutatást büntetőjogi keretek közé záró, magukat többnyire liberálisnak mondó embereknek újraolvasniuk Mill klasszikusát. Vagy legalább a végkövetkeztetésként megfogalmazott négy érvet, kezdve onnan, hogy „bármely elhallgattatott vélemény lehet igaz, ha ezt tagadjuk, feltételezzük, hogy csalhatatlanok vagyunk”. Azon keresztül, hogy „csak az ellentmondásban levő vélemények összeütközése teremtheti meg annak lehetőségét, hogy az igazság hiányzó része elfogadottá váljék”. S azt se feledjük, hogy a teljes igazságot is hívei csak előítélet formájában teszik magukévá, ha azt nem érik folyamatos támadások, egészen odáig, hogy ez esetben „a tan jelentése is elsikkad vagy elkorcsosul, nem szűnik hatni a jellemre és viselkedésre, (…) formális hitvallásá válik.”

Orwell szelleme

A szóban forgó törvény tiltja a fasiszta, legionárius, rasszista és xenofób szervezetek működését, ezen eszmékhez köthető szimbólumok használatát, és az említett ideológiai részelemekből fakadó cselekményeket, továbbá azon személyek kultuszát, akiket népirtás, háborús bűnösség vagy emberiség elleni bűncselekmény miatt ítéltek el.

Akár el is fogadhatjuk, hogy a cél nemes. De vajon szükség van-e külön törvényre ahhoz, hogy egy szélsőséges, a demokráciáira veszélyt jelentő szervezetet betiltsunk? Helyes-e betiltani bárki „kultuszát”? Kultusz alatt értendő ugyebár az is, hogy egy történelmi személyiség születéséről, haláláról vagy életének egy fontos pillanatáról megemlékeznek, kultusznak nevezhető egy kulturális esemény is. Magyar emberben rögtön megszólalhat a vészcsengő: miként zaklatták az állami szervek a Wass Albertre emlékezőket. De élhetünk olyan példával is, amely szívünknek kevésbé kedves történelmi személyiséghez köthető. Nicolae Ceauşescunál többet kevés román államférfi ártott a magyarságnak, elég, ha csak az erdélyi nagyvárosok módszeres elrománosítására utalunk. Ezzel együtt helyeselhető-e, hogy valakit azért zárjanak börtönbe, mert részt vett egy megemlékezésen és/vagy a néhai véreskezű diktátor sírjára helyezett egy szál virágot? Épp a demokratikus rendszert hitelteleníti, amikor a „Kárpátok géniuszához” hasonlóan az állami kényszerapparátust veti be a másként gondolkodókkal szemben.

A büntetőjog ultima ratio. Olyan esetekben alkalmazni, mint a „családon belüli erőszak”, a gyűlöletbeszéd vagy a holokauszttagadás olyan, mintha hentesbárddal próbálnánk operálni. A probléma az, hogy ha ezt valaki papírra meri vetni, rögtön meggyanúsíthatják azzal, hogy pártolja az említett cselekményeket, holott erről, esetemben legalábbis, szó sincs. A különböző erőszakos cselekményekre megvannak a büntetőjog évezredes gyökerű előírásai, nincs szükség új törvényi tényállásra. A gyűlöletbeszéd esetében irányadó az amerikai Legfelsőbb Bíróság klasszikus elve, miszerint akkor lehet valakit elítélni nyilvános beszéd, állásfoglalás, sajtóbeli cselekmény okán, ha azzal „világos és jelenvaló veszélyt” idézett elő. Történelmi eseményeket pedig konferenciákon, szakfolyóiratokban, világhálós és egyéb szakmai fórumokon kell megvitatni anélkül, hogy bárki feje felett ott lógna a börtön Damoklész kardja.

Joggal háborodunk fel azon, ha bárki tagadja a szovjet haláltáborok létét, ellenforradalomnak nevezi 1956-ot vagy ország-világ előtt azt hazudja, hogy senki nem sérült meg a 2006. október 23-i rendőrterror során. De igazságos, méltányos, arányos lenne ezért valakit évekre börtönbe zárni?

A valódi liberális Voltaire úgy vélekedik, hogy „nem értek veled egyet, de életemet adnám azért, hogy véleményedet elmondhasd”, az álliberális pedig úgy, ahogy a világhálón terjedő rövid összefoglalás megfogalmazta. Toleránsak veled, míg egyetértesz velük, ellened fordulnak, ha vitatkozni mersz velük és rasszista vagy, ha legyőzöd őket a vitában.

Egy szó, mint száz: a szimbólumok, gondolatok, történelmi személyiségek kultusza vagy történelmi események tagadása elleni büntetőjogi harc, legyen szó akár náci, akár kommunista jelképekről, személyiségekről vagy eszmékről a Ceauşescu-rendszerben már megismert orwelli gondolatrendőrséget idézi és súlyosan korlátozza a szólásszabadságot.