Pálos Béla utolsó feltámadása

Pálos úr pontosan úgy járt, mint Saul, akiből szinte pillanatok alatt Pál lett. A különbség csak az volt, hogy Pálos Béla nem a Damaszkuszi úton poroszkált gyűlölettől lihegve, hanem elég világos elképzelése volt arról, hogy halaszthatatlan ügyben Csajágáról Röcsögére kell eljutnia.

Nagyjából a második kanyar után – amikor a tücskök abbahagyták a hegedülést, a madarak az éneklést – úgy vélte, hogy figyelik. Elhagyott még egy-két kilométerkövet, amikor szinte a nyakán érezte már valakinek a tekintetét. Pálos Béla nem volt ijedős ember, ám fölöttébb furcsa volt számára: bárhogy meresztette a szemét, senkit sem látott. Sem maga előtt, sem maga mögött, sem az utat szegélyező fák között, de a távolban sem.

Mivel hosszú út állt előtte, Pálos azzal ütötte agyon az időt, hogy visszaemlékezett élete egyes, szerinte sorsdöntő mozzanataira. Amióta a fürkésző tekintetet magán érezte, érdekes módon egyre-másra és majdnem kizárólag léte tragikus pillanatai bukkantak fel emlékezetében, ezeket ő feltámadásoknak nevezte. Például amikor gyerekként a szánkójával egy traktor alá futott, és csak a szerencse mentette meg az életét. Vagy amikor kamaszkorában limonádé helyett a méreggel telt üvegbe kortyolt bele, és csak a gyors orvosi beavatkozás térítette magához. Meg amikor a tábortűz mellett meggyúlt a ruhája, de sikerült a tóba ugrania. Úgy élte meg ezeket az eseményeket, mint akinek új élet adatott, nem beszélve arról, hogy kétszer – egy síbaleset meg egy munkahelyi robbanás után – a halálból hozták vissza az orvosok. „Minő nagyszerű dolog a tudomány” – futott át Pálos Béla agyán, és abban a pillanatban megint érezte tarkóján a titokzatos és tüzes tekintetet.

Ment és ment Béla, Csajága messze mögötte volt, egyre közelebb került Röcsögéhez, de a fejében még mindig az járt, mekkora csoda az orvoslás, majdnem halott volt, mégis él, mert a medikusok mindig visszahozták a túlsó partról. „Ó, a tudomány, az ám, feltámasztott már néhányszor” – sóhajtott nagyot a kihalt úton.

És akkor Pálos Bélába belecsapott a villám.

Úgy is felfoghatnánk, hogy a derült égből csapott bele. Ám nem egészen így történt, mindössze olyan hirtelen támadt fel a vihar, hogy a gondolataiba merült ember észre sem vette a haragos fellegek cikázó fényeit. A Röcsöge felé tartó úton egy lélek sem járt. Pálos Béla hirtelen úgy érezte, szárnyai nőnek, angyalként száll a magasba, és ahogy távolodott testétől, egyre szebbek és erősebbek lettek a színek, zöldebb a rét, hangosabb a tücsökhegedű, dallamosabb a madárének, az ég pedig, ahogy közeledett hozzá, egyre kékebb. Mérhetetlen boldogság öntötte el. Miközben Béla az ég felé tartott, alatta a fújdogáló szellő megszenesedett testét keverte az út porával.

Nagyjából a balesetet követő harmadnap csoda történt. Újra a Röcsöge felé tartó úton találta magát. Akkor és ott Pálos Béla megvilágosodott: a tudomány mit sem tehet feltámadásairól…