Ökrök, románul

Măi, dobitocule! – hangzanak fülemben egykori romántanárom szavai. Ezzel a „kedves” megszólítással közeledett azokhoz a diákjaihoz, akik nem értettek és nem teljesítettek kellőképpen. Engem szerencsére soha nem „dobitocozott” le, de valószínűleg csak azért, mert amit bírtam, megtanultam. Más kérdés, hogy mindabból mennyit értettem ötödikesként, mert a „dobitocot” például az elején nem, csak a hangsúlyból és a kényszeredett kézmozdulatból – megrázta a „vétkes” diák fejét – sejtettem, hogy nem például „kicsiszívemet” ért alatta, hanem valami igencsak bántót.

Így utólag nem irigylem azt a szegény romántanárt, aki egyszer csak egy színmagyar falu kizárólag magyarul beszélő diákjaival találta magát szembe. Nem volt már fiatal, biztosan nem ahhoz szokott hozzá hosszú és nyilván kimerítő pedagógusi pályafutása alatt, hogy a vele szemben ülő gyerekek lefagyva merednek rá, mert a zöldségek, gyümölcsök és évszakok elnevezésén kívül nem sok mindent tudnak felidézni az állam hivatalos nyelvén. A tehetetlenség netovábbját érezhette, és azt, hogy szélmalomharcot vív. Így utólag nem is haragszom rá – felnőttként összefutva kedvesen mosolygunk egymásra –, de akkor nagyon féltem tőle. És az osztályban voltak olyanok, akik még nálam is sokkal inkább féltek. „Barmok” – megengedőbb fordításban csak „ökrök” – voltunk, a romántanár pedig egy cselekvésképtelen „marhapásztor”. Mindkét fél küzdött a maga módján, de egyik sem nyert. Mi magoltunk, amit tudtunk – a feladott mennyiséggel nem volt gond –, igyekeztünk megérteni is a többoldalas elemzéseket, de valahogy mégsem haladtunk előre. Mi sem tudtunk jobban románul, a tanár sem lett türelmesebb. Lehet, hogy tudunk alakítani, elemzést végezni, de sokszor nem is értettük az illető mondatot. És lehet, hogy el tudtuk mondani, hogy „Călin, file din poveste este un poem epic de inspiraţie folclorică”, de a lényegről fogalmunk sem volt.

A romántanár csak a tananyagot akarta a fejünkbe préselni, ezért a szülők, ha valamicskét sikerült is enyhíteniük a pedagógus szigorán, az oktatott anyag mennyisége és minősége mit sem változott. Sok kínlódás és keserves sírás kövezte „előrehaladásunkat”. Ehhez képest az idegennyelv-órák felüdülést jelentettek.

Mindez a kilencvenes években történt. Ha ma lennék ötödikes, ma sem érdekelne senkit, hogy nem vagyok román anyanyelvű. Ugyanaz a tanterv, ugyanazok a vizsgák – közel huszonöt évvel 1989 decembere után. Mert még mindig késik a dolog. Mert bár sajátos tanterv legalább van – heuréka, de ezt sem siették el –, nem sikerült elfogadtatni a hozzá illő tankönyveket. Lehet, hogy a „pálya széléről könnyű bekiabálni” esete áll fenn, de akkor is: felháborító! Jövőre talán… Ej, ráérünk arra még?

Gyermekek generációinak románnyelv-tudása nem egy miniszterelnök-helyettesi pozícióval vagy egy autonómiatervezettel összehasonlítható kérdés. Mindegyiknél és minden másnál fontosabb. Vétkes, aki hagyja szenvedni és nem fejlődni a diákokat, mert lehet, hogy magyarul a „tanulj tinó, ökör lesz belőled” biztató, de románul „dobitocnak” lenni semmiképpen sem az!