Nyomunk a szél porral befújja

Szilágyi Domokos kevésbé ismert és feledésre ítélt verse, a Magyarok kiválóan illusztrálja azt, ami ezekben a hónapokban a magyar (és benne az erdélyi magyar) társadalom szintjén történik. A menekültkérdés, a kvótanépszavazás nem csupán az anyaországban, de Erdélyben is hisztériát váltott ki. Fogadatlan prókátorok győzködik a népet, hogy így meg úgy, hogy majd meglátjuk (vagy nem látjuk meg), megbánjuk (esetleg nem), hogy mindenki szemét, aki szavaz (vagy nem). Érdekes, hogy az egyik oldal szerint a másik oldal mindig intoleráns senkiháziak gyülekezete, de ugyanez fordítva is mindig igaz. Az oda-viszsza pofozkodás – egyelőre virtuálisan – odáig elmegy, hogy rokonok, jó barátok, házastársak vesznek össze az ügy (de melyik ügy?) érdekében. Nincs olyan Isten, aki a vélt vagy valós igazában meggyőződött embert eltántoríthatná véleményétől – bármilyen józan érvvel is rukkoljon elő vagy szidalmakat zúdítson rá. Normálisnak tűnő emberek csapnak össze a virtuális térben, mintha életüket védenék a legfőbb gonosztól.

„Gondolkodni nehéz, ezért leginkább ítélkezünk” – mondta volt Carl Gustav Jung, és íme, bebizonyosodott, hogy a svájci elmegyógyásznak mekkora igaza van. A jeles pszichológus és pszichiáter véleménye nem véletlenül kerül ide: már-már elmekórtani méreteket öltött az egymás szidása, becsmérlése, a kormány, a miniszterelnök és mindenkinek az anyázása, aki nem szeretné elveszteni az ország nemzeti jellegét, aki büszke magyarságára, vallására, anyanyelvére és minden olyasmire, ami a másiknak jelentéktelen együgyűséget jelent.

Egy kimúlt társadalmi-politikai rendszer fonákságai jutnak eszembe, valahányszor a menekültkérdésről, betelepítésekről hallok, olvasok. A múlt század ötvenes éveiben, egy letűnt kor túl hamar elfeledett becstelen rendszerében, amikor az embereknek többnyire csak kötelezettségeik voltak, jogaik pedig szinte semmi, az államosítást követő időszakban az emberek házába megkérdezésük nélkül ezer idegeneket telepített a rendszer. A kommunista érv szerint egy családnak elég bizonyos számú négyzetméter, így hát a „nélkülözőknek” is kijár egy lakrész. Nem számított, ha verejtékeddel építetted, netán őseidtől örökölted a tulajdont. Mert ugye egyenlők voltunk. Szép, tiszta, ápolt, féltve őrzött lakásokban mindenféle alakok jelentek meg, birtokukba vették a házat, mintha nekik ez kijárt volna. Volt olyan család, akinek egyik szobáját kocsmává, vegyesbolttá és még Isten tudja, mivé alakították. Idegen emberek jöttek-mentek az ember házában felrúgva minden szabályt, minden társadalmi normát, fenekestől felfordítva az egykori tulajdonosok hétköznapi életét, naponta megsértve magánszférájukat. Tették mindezt az akkori hatalom cinkosságával.

Nos, a fiataloknak – hála Istennek! – ezekről a dolgokról fogalmuk sincs. És nagyon úgy tűnik, néhány idősebbnek is véges az emlékezete… Aki viszont megélte ezeket az időket, vagy közvetve bár, de volt köze a dolgokhoz, annak nem kell sokat magyarázni, mit jelent a betelepítés, egy nem kért közösködés a saját házadban. Mit jelent az, amikor reggel egy idegenbe botlasz a konyhádban, egy idegen untat a süket dumájával, egy idegen fekszik az ágyadban. Aki nem kér, csak elvesz, aki a te tulajdonodat az övének tekinti. Akit már sem a karhatalom, sem az Úristen nem tud kirakni tulajdonodból. Mert neki jogai vannak. Nem is kevés… Voltak olyanok, akik – rendszerváltás ide vagy oda – soha többé nem kapták vissza jogos tulajdonukat, mert a betelepített „elintézte”, hogy az övé maradjon.

Ne legyünk idegbajosak, de ne is bagatellizáljuk el a veszélyt. És főleg ne egymásra acsarkodjunk. Mert még igaza lesz a költőnek: „nyomunk a szél porral befújja.”