Nem éppen ortodox gondolatok a nézőtéren

Nézem az előadást – teljesen mindegy, hogy hol, mikor és melyiket. Próbálom értelmezni a rendező elképzelését, megfejteni a darab mondanivalóját, a szerző gondolatait, de sehogy sem sikerül. Lehetséges, bennem van a hiba, bár a koncentrálástól már verejtékezik a homlokom. Aztán vége az előadásnak, és hallom a kijövő nézőket, amint arról tanakodnak, hogy amit láttak, vajon miről is szólt. Megnyugszom, hogy testületileg nem értettünk az egészből semmit. Aki pedig boldogan bólogat, hogy bizony ez remek volt, minden a helyén, és ő megértette a „modern” rendezést – ami gyakorlatilag átírta a szerző teljes mondanivalóját, és új megvilágításba állította a színdarabot, amit alibinek használt saját „zsenije” kifejtéséhez –, hát az tapsolhat önmagának, hogy ilyen okosnak született. Mi, a többiek pedig kábultan, leszegett fejjel megyünk ki a színházból, mint akik szégyellik, hogy az Úr csak ennyi értelemmel áldotta meg…

Mintha egyre több darab nem arról szólna, aminek a szerző megírta. És a világban mintha egyre szaporodnak a meg nem értett, fel nem fedezett lángelmék. Pedig a legtöbb ember kényesen ügyel még arra is, hogy nevét helyesen írják le. Ez ugyanis a miénk, minket jellemez, vele élünk és vele halunk majd meg, ha eljött az idő. És nyilván így van ezzel minden alkotó, aki művét sajátjának tekinti, amiért ő vért izzadt, álmatlanul hánykolódott éjszakákon át az ágyban. Feltéve, ha az illető író még az élők sorában van. A klasszikusok, akik régen alkottak, és belőlük már csak a Mű maradt, nyilván nem tudnak tiltakozni, ha alkotásukat átértelmezték, és köze sincs már ahhoz, amiért megszületett.