Nálatok rend van-e vajon?

Igen gyakran látszik úgy Erdélyben, hogy az a rendes ember, akinél rend van otthon. Úgy tűnik, akinél rend van otthon, rossz ember nem lehet. Akinél rend van otthon, pontosan tudja, meddig ér a takarója: mindig addig, ameddig érnie kell, középútig az ágy és a padló közt, s ha felkel reggel, nem gyűrött se arca, se lepedője. (Se rokona, se ismerőse.) Függönye redői egyforma távra esnek, s talán a hasa is pontosan háromba tűrődik, figyeld csak meg, ha átsejlik a frissen vasalt ruha alatt. Akinél mindig rend van otthon, az fésűvel egyenesíti a szőnyegrojtokat, és soha nem kavarja jobbról balra a puliszkát. Nála mindig üres a mosogatókagyló és a szennyeskosár, soha nem légypiszkos a református falinaptár, nála csak nyomokban láthatók a hétköznapok. Akinél rend van otthon, ünnep előtt mindig időben nagytakarít, pontos szertartás szerint, és át-átpillant a szomszédhoz, hogy vajon. Mert akinél mindig rend van otthon, csak az tudja, milyen az a rend, amilyennek másoknál is lenni kell.

Boldogok tehát azok, akiknél moccanatlan rend honol, mert övék a hatalom és a dicsőség. Elődeik alkották meg az Erdélyi Magyar Otthonok Rendjét, amely amolyan kizárólag nők számára betartandó közösségi szabályrendszer és gondolatcsomag. Lényege igen egyszerű, láttuk fentebb: rendnek kell lenni, mindenáron. Azért legyen otthon mindig rend, mert bármikor jöhet valaki – szomszédasszony, anyós, postásnő, blokkfelelősnő –, aki esetleg meglátja, hogy nincs rend. Hogy szöszös a perzsaszőnyeg, olajpöttyös a kályha, szomjhalállal küzdenek a petúniák, mosatlan az edény tizenhárom perccel ebéd után és nemcsak pókháló van már az ablakon. Sok erdélyi nőt nyomorít még ma is a mindent belengő, de valahol megfoghatatlanul mégiscsak létező Rendellenőrző Rohambrigád, amely váratlanul lecsap, és nem marad utána más, csak a zsigerekbe oltott szégyen. A szégyen, amely valamiért egyetlen emberé az esetleg rendetlenül kapott (értsd: a köznapi lét tevékenységeinek nyomát viselő) házból, akit ma is úgy hívnak: háziasszony. Aki inkább összeszorított szájjal, rosszkedvűen mosogat rögtön ebéd után, miközben ejtőzik a család, és szedeget naphosszat játékot, zoknit, hajszálat és morzsát, pakol, felmos és töröl gépiesen azért, hogy ne érje szó a ház elejét. És olykor sajnos azért, hogy ne hangozzék el számonkérő, lekicsinylő szó az odabenn lakóktól. Mert a Rend, az mindenek fölött való, a Rend fontosabb mint az élet.

Persze létezik másfajta rend is, az életet adó. Ez a rend jó, ez kell, ez bennünk lakik. A jó rend kellemes, a jó rend magunk vagyunk. A jó rendnek teremtői vagyunk, nem elszenvedői. A jó rendet van időnk kiélvezni, nem előállítani csupán. A jó rend nem kötődik pontosan meghatározható napokhoz és cselekvéssorhoz, szomszédasszonyhoz és anyóshoz, postáshoz és blokkfelelőshöz. A jó rend csak a miénk, a jó rendben gyakran egyedül vagyunk vagy azokkal, és csakis azokkal, akiket bele fogadunk, akikkel esetleg együtt hozzuk létre. Kevés jobb érzés van annál, mint tisztaságillatú, délutáni fényben fürdő, elcsöndesült lakásban illogatni egy frissen főtt feketét gondtalanul, miközben csupán a falióra ketyegését hallgatja az ember. És nincs nagyszerűbb annál, mint mezítláb járkálni a föltakarított padlón egy ráérős vasárnap reggelen, akkor is, ha az otthon – a puha, a derűs, a meleg – a lusta reggel romjait hordja még.

Talán érdemes elgondolkodni így, nagytakarítási főszezonban azon, hogy vajon kinek a rendjét verejtékezzük éppen. Az örömmel, saját ritmusban megteremtett rend belső szükséglet és valódi megújulás lehet. De a kívülről ránk erőltetett, a megkövetelt, a mások által előírt, az többnyire áldozat, s az áldozathozatal, bárhonnan is nézzük, lemondás önmagunkról. Persze gyakorta elmosódnak a határok a jó rend és a rossz rend között, hisz pórusainkba itatja elvárásait a szokásjog. Alattomos, gonosz szervezet a Rendellenőrző Rohambrigád, akár belénk is költözik és irányít észrevétlen. És olykor csak a szomszédasszonynál hasít belénk a szörnyű felismerés: a rohamosztag mi magunk vagyunk.