MOGYE-nekrológ helyett

Az Európai Unió nem moshatja a kezeit. 2011 novemberében hangzott el ez a mondat Strasbourgban, az Európai Parlamentben Winkler Gyula EP-képviselőtől, amikor az unió döntéshozó testületének akkori alelnöke, Tőkés László meghívására dr. Brassai Attila, a MOGYE professzora adta elő az orvosi egyetem ügyét. A Kisebbségi Munkacsoport azon ülésén jómagam is részt vehettem, így volt szerencsém behatóbban is megismerkedni a MOGYE akkori helyzetével. Brassai előadta: néhány hónappal azelőtt, 2011 januárjában jelent meg az a tanügyi törvény, amely előírta az ország három kijelölt „multikulturális” intézményében – a BBTE-n, a marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen és a MOGYE-n – az önálló magyar karok létrejöttét. Az első kettőben ez meg is történt, de a MOGYE szenátusa, amelynek a hatáskörébe volt utalva a törvény végrehajtása, ezt azóta következetesen megtagadta. 2011 novemberében Strasbourgban pedig sokan úgy vélték: az unió nem nézheti tétlenül, hogy egy uniós országban egy kisebbséggel szemben ilyen diszkriminatív törvényszegést kövessenek el.

Persze azóta sok víz lefolyt már a Rajnán, jó néhány, az unióval kapcsolatos illúziónkkal leszámolhattunk. A MOGYE ügyében sem lépett semmit Strasbourg, vagy ahogy inkább nevezni szoktuk, Brüsszel. Strasbourgi fellépéséért Brassai professzort megrovásban részesítette az egyetem vezetősége, majd miután bíróságon bizonyította, hogy a megrovás jogtalan volt, kerestek egy más ügyet ellene, amelyből még több hátránya származott – neki és a magyar orvosképzésnek. 2011 óta a MOGYE magyar karainak létrehozásával kapcsolatban tulajdonképpen semmi érdemleges nem történt. Volt harcolni való más. Egészen mostanig, amikor a szintén marosvásárhelyi Petru Maior Egyetemmel évek óta előkészített fúzió célegyenesbe ért, és a két egyetem döntéshozó szerve ezt jóvá is hagyta.

Ennél az ügynél a romániai magyar politikum, társadalom tulajdonképpen elaludt. Az utolsó pillanatban ébredtek fel a pártok – már amelyik –, a marosvásárhelyi közbeszédben is csak pár nappal a döntés előtt lett téma a fúzió, miután a sajtó észrevette, hogy itt az idő. Pedig a szándék tulajdonképpen már évek óta ismert. Lapcsaládunk kiadványaiban 2017 novemberében is jelentek meg cikkek arról, hogy „a közeljövőben” létrejöhet az egyesülés, hisz a MOGYE és a Petru Maior Egyetem rektora, Leonard Azamfirei és Călin Enăchescu ezt akkor hivatalosan be is jelentette. Megszólaltattuk a magyar érintetteket is, akik akkor is aggódtak, tiltakoztak. Egy ilyen új intézet létrehozása végérvényesen a történelem fiókjába vágná a marosvásárhelyi orvosi egyetem létesítésének eredeti célját, állapították meg.

Mégsem volt ez elég vészharangnak. Sem a romániai magyarság érdekképviseletét magának tulajdonító, és ezért jelentős pénzforrások felett uralkodó RMDSZ-nek, sem másnak nem tűnt fel, hogy mekkora a veszély, legalábbis ennek semmi jelét nem mutatták. Csak most. Most már vannak tiltakozások, harcias állásfoglalások, tüntetést is szerveznek annak érdekében, hogy a tervezett fúzió az orvosi és a gyógyszerészeti egyetem, illetve a szintén marosvásárhelyi, de tisztán román tannyelvű Petru Maior Egyetem között ne jöhessen létre.

Mind eső után köpönyeg, hiszen ez már tulajdonképpen eldöntött kérdés. A két oktatási intézmény saját egyetemi autonómiája teljes tudatában határozott úgy, hogy egyesül, ezt az egyetemeken kívüli eszközökkel megakadályozni elméletileg nem lehet.

Ugyanaz az „egyetemi autonómia” ez, amely képes szembe menni éveken keresztül az ország legfontosabb döntéshozó hatalmával. Jól látjuk ugyanakkor, hogy valójában mit ér ez az „autonómia”, amikor az államilag támogatott egyetemi helyek kérdéséről van szó: a kormány tetszés szerint zárja a pénzcsapokat, amikor ez az érdeke.

Azt is látni kell, hogy a negyvenes években kizárólag magyar tannyelvű oktatással létrehozott MOGYE-n az utóbbi években már annyira visszaszorult a magyar oktatás, érdekérvényesítő képessége már annyira lecsökkent, hogy a magyar tagozatok feje felett, megkérdezésük nélkül hoztak számos, az érdekeiket sértő, a magyar orvosképzést hátrányba hozó döntést. És bár igazuk van azoknak, akik azt mondják, hogy romániai adófizető polgárként jogunk van az államilag támogatott anyanyelvű orvosképzésre, a vásárhelyi orvosi már sajnos rég nem az, amit szeretnénk, vagy amire feltétlenül szükségünk van. Azt a feladatot, hogy a MOGYE kitermelje a romániai magyarság orvosértelmiségét, már csak nagyon korlátozottan látta el, ha egyáltalán.

Ahhoz, hogy ezt a célt meg lehessen valósítani, ki kell mondani: lehet, hogy fel kell adni a MOGYE-t, és más megoldást kell keresni. Bár az is lehet, hogy az állóvíz felkavarásával most újabb lehetőség nyílik az önálló magyar karok létrehozására: a fúzióval ugyanis megszűnik a MOGYE jogfolytonossága, az új intézmény létrehozására pedig új jogszabályra lesz szükség.

Kérdés, hogy a magyar politikum – pontosabban az RMDSZ – ennek érdekében ki akarja-e nyitni újra Bukarestben a szívességes ládát. De egyáltalán érdemes-e? Vagy inkább – ahogy ennek lehetőségét a magyar kormány hivatalos képviselője már meg is lebegtette – folytassuk a párhuzamos intézményépítés folyamatát annak érdekében, hogy valóban magyarok dönthessenek a magyarokat érintő legfontosabb kérdésekről. Vagyis végre valahára az erdélyi magyar orvosképzésről is.