Mindannyiunk hazaérkezése

Már-már szürrealista társadalmunk hétköznapjaiba csempésznek némi örömöt a Kolozsvári Magyar Napok. Az a tény, hogy a magyarság ünnepelhet – és nem kimondottan a Trianontól leszűkített kis országában, hanem azon túl is –, egy normális társadalomban nem lenne feltűnő. De „vannak vidékek”, ahol mégis az…

Unalmas ismételgetni, hogy a kolozsvári magyarok milyen lelki terrornak voltak kitéve még alig néhány évvel ezelőtt is. Amikor abban sem voltunk biztosak, hogy Mátyás királyunk a helyén maradhat és a Házsongárdban lesz kinek virágot helyezni a sírjára. De néhány éve a csendnek, a félelemnek, a bujkálásnak mégis a felszabadultság, az öröm, a jókedv vette át a helyét. Sokáig túl kicsit álmodtunk, ha egyáltalán mertünk, most talán többet kapunk mindannál, amit vártunk.

Hazaértünk. Ma már Kolozsvár annak is otthona, aki évekkel, évtizedekkel ezelőtt fogta a cókmókját, és hamuban sült pogácsával sem lehetett hazacsalogatni. És most hazajön, hogy erdélyi palacsintát egyen és csíki sört igyon. És büszke legyen hovatartozására. Egy-egy utcasarok mögül bármikor feltűnhet egy régen látott arc, megszólíthat egy elfeledett barát. Ugyanaz a mosoly, ugyanaz a járás, noha olykor évtizedek is elteltek az utolsó találkozástól. Szemünkben semmit nem változtak, pedig aki kamaszként ment el, lehet, ma nagyszülőként áll ismét előttünk. Ezek a napok azok, amikor nincs idő és nincs távolság, nincs harag vagy álnokság.

Sokféle ünnepet ülhettünk a napokban. Kiemelkedett közülük, hogy hétszáz éve, 1316. augusztus 19-én kapott Károly Róbert királytól városi kiváltságokat Kolozsvár. Hét évszázada dacolunk idővel, katasztrófákkal, határok ide-oda tologatásával.

Az elmúlt években megszoktuk, hogy a rendezvény ideje alatt a botrányok messze elkerülik Kolozsvárt. Talán ez tűnt fel a többségi lakosság – igaz, hogy csak – elenyésző részének. A Beatrice együttes koncertje körül kirobbantott álbotrány – amit a román köztévé generált aljas módon manipuláló riportjával, később pedig mindenféle román sajtótermék átvett fasisztáknak, irredentáknak és még ki tudja minek állítva be a zenekart és közönségét – jól mutatja, hogy nem mindenki tudja szó nélkül lenyelni és elfogadni létezésünket és ünnepeinket.

Mint minden rendezvényen voltak csalódások, hibák, kevésbé vagy jobban elszúrt koncertek, ám az összkép mégis felemelő.

Rend a lelke mindennek, mondják. Ha ez a rend a fejekben is összeáll, és a többség elfogadja, hogy mi akár hangosan táncolva, ünnepelve is vagyunk, létezünk, mindjárt egyenesebb lesz a világ.