Miért legyek büszke „román”?

Ismét trikolórok lobognak Alexandru Ioan Cuza kolozsvári mellszobra körül: büszkén rogyadozó mioritikus hazánk újra ünnepel, ezúttal az 1859-es egyesülést Moldva és Havasalföld között. Csakugyan büszkék lehetünk, hiszen nincs szentebb és nagyobb föld a románnál. Ma már ott tartunk, hogy egyik szentről a másikra ugorva és kis egyesüléstől a nagyig botladozva minden második hónapban ünnepel az ország mínuszos hidegekben Eminescu-verseket szavaló és bocskorban fagyoskodó iskolásokkal. Băsescu még nem szólalt meg irányunkba az idén, de december elsején már kioktatott, hogy mi magyarok hogyan és kivel ünnepeljünk, és kit tiszteljünk. Nyugaton a Tiszával, mint államhatárral fenyegetőző volt államfő arra próbál rávenni sok más román politikussal együtt, hogy felejtsük el gyökereinket, mert „jó románnak” kell lennünk.

A nagy látszatünneplések mögött azonban minden változatlan. A gyér közönség soraiban néhányan nejlonzászlócskákat lobogtatnak, és a politikusok egyhangú beszédei között talán arra gondol a minimálbéres diplomás, hogy a jövő hónapban miből fedezi egyre nagyobb közköltségszámláit. De nem marad sokáig a rendezvényen, mert délután újabb tüntetésre megy, most éppen Victor Ciorbea ombudsman lemondását követeli, de előtte a teljes kormány leváltásáért tüntetett. Pár héttel a választások után nem is igazán érti az ember ezt a maskarát, amikor a szinte kétharmados többséggel választásokat nyert posztkommunista kormánypártokat akarják lerángatni a polcról, minekutána nagy igyekezettel odatették őket a kirakatba. Ebben a tüntetéssorozatban az újabb nemzeti ünnep kis intermezzo, mintha valahogy csak ide becsúszott volna...

De talán a lelke mélyén nem is tudja az ember, hogy miért tüntet, és legkevésbé azt, hogy most éppen mit ünnepel. Ki lenne képes megváltoztatni a balkáni körforgást, melyik párt hoz végre megnyugvást és egy olyan világot, ahol soha nem kell többé csúszópénz? Ilyenről román ember nem álmodhat, így aztán szinte mindegy, hogy ki van hatalmon Bukarestben. Kicsi ünnep, kicsi tüntetés, kicsi fizetés, ez hát az élet rendje.

Még szerencse, hogy a mellszobor Kolozsvár egyik legforgalmasabb útkereszteződésének sarkán feszít, így a nagyérdemű és közömbös közönség itt elhaladva vesz tudomást az ünnepről. Ő tudja a legjobban, hogy az újabb és újabb ünnepeket megszavazó politikusokat legkevésbé sem az ünnepek hozzák lázba, hogy ettől fikarcnyit sem lesz tisztességesebb és becsületesebb a román politikai osztály. A gyanútlan szavazópolgár jólétére már úgysem futja, így legalább ünnepeljünk.