Metafizikai horror

Romániában alkotmányt módosítanának, ha megvolna hozzá a kétharmados koalíciós többség. Amióta 2012-ben a szociálliberálisok túlnyerték magukat, azóta össznépi totózás folyik, hogy mikor esik szét a koalíció. Ebből a szempontból nagyon rosszul megírt szappanoperát éltünk meg folyamatosan, a két társelnök – a liberális Crin Antonescu és a szociáldemokrata Victor Ponta – társelnök folyamatosan egymást rágták, már amikor éppen nem Traian Băsescu államfőbe voltak beleakadva. A korábban elbukott regionalizáció mellett az alkotmánymódosítás volt az egyik kiemelt vállalásuk – és az alkotmánybíróság közelmúltbeli döntése következtében ebből sem lesz gálickő.

A helyzet egy alkotmánybírósági diktatúrához hasonlít – jelentette ki Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke, miután az Alkotmánybíróság a hatályos alaptörvénnyel ellentétesnek ítélte, és gyakorlatilag kigyomlálta az erdélyi magyarság számára fontos módosító javaslatokat is. Ilyeneket: a nemzeti kisebbségek szabad jelképhasználata, a kisebbségek képviselői saját döntéshozó és végrehajtó szerveket hozhatnak létre az identitásuk megőrzését érintő hatáskörökkel, és a parlament sarkalatos törvénnyel elismerheti a hagyományos térségek közigazgatási alegységekbe szerveződését a megalakítandó közigazgatási régiókon belül (a magyar mint regionális nyelv felvetése már korábban elbukott).

Pedig Kelemen Hunornak – és a bukaresti politikai elit egészének – semmi oka nincs a diktatúrázásra, tulajdonképpen csak annyi történt, hogy a fagyi visszanyalt. Hiába tetszettünk forradalmat csinálni, sem az 1991-ben véglegesült új alkotmány elfogadása, sem annak 2003-as módosítása során nem voltak képesek felülírni az alaptörvény első passzusát, miszerint „Románia szuverén és független, egységes és oszthatatlan nemzetállam.” És az alkotmánybíróság ehhez tartja magát. Ráadásul a hatályos alaptörvény szerint Románia Alkotmányának bizonyos pontjait nem lehet módosítani, idézzük szó szerint a 152. szakasz 1. cikkelyét: „Nem képezhetik módosítás tárgyát a jelen Alkotmánynak a román állam nemzeti, független, egységes és oszthatatlan jellegére, a köztársasági kormányformára, a terület integritására, az igazságszolgáltatás függetlenségére, a politikai pluralizmusra és a hivatalos nyelvre vonatkozó rendelkezései.” Az alaptörvény 2003-as módosításának megszavazása mellett egyébként az RMDSZ is vehemensen kampányolt. Maguknak főzték. Mégis mi esszük.

Elemzők szerint a román kétharmad legfontosabb célja az alkotmánymódosítással az elnöki hatalom gyengítése lett volna (Románia annak idején francia mintára szervezte meg az államigazgatását, az elnöknek jelentős mozgástere van). És ebben a belpolitikai játszmában próbáltak lavírozni a bukaresti magyar politikusaink.

De sem a románok, sem a magyarok nem számoltak azzal, hogy a tét „metafizikai”. Bakk Miklós politológus egyik korábbi tanulmányában rámutat: Románia alkotmányai – körülbelül 1866-ot követően beszélhetünk ilyesmiről – a szuverenitáseszméből indulnak ki, mindenkor az egység foglalatai és garanciái voltak. Modernkori történelmében Románia csak nagy egyesítéseket élt meg, ráadásul a modellként tekintett franciáktól elsősorban az „egység és oszthatatlanság” fundamentális elvét vették át. Ilyen értelemben Románia metafizikai konstrukció, az alkotmánybírák pedig rossz filozófusok: ha nem illik bele az alaptörvény világrendjébe valami, akkor – annál rosszabb a tényeknek felkiáltással – egyszerűen mellőzik.

A megoldás elvileg kézenfekvő: új alkotmányt kellene írni. Csak az a kérdés, hogy kicsoda készítse el. Egy képviseleti demokráciában a törvényhozás dolga lenne, amely a választópolgároktól kapja erre a felhatalmazást és a legitimitását. A választópolgárok 2009-ben érvényes népszavazáson erősítették meg, hogy elég lenne nekik 300 honatya. Jelenleg mintegy 600-an ülnek a parlamentben, ennyit a népakaratról és annak képviseletéről. És akkor csodálkozunk, hogy a szappanopera metafizikai horrorba megy át.