Magyar kulturális autonómiát az anyaországnak!

Akkor a magukat baloldalra soroló erők minden téren szabályos tarvágást rendeztek. A kultúránál maradva: a korábbi korszak meghatározó szellemi nagyságait kevés kivétellel indexre tették Szabó Dezsőtől Wass Alberten, Nyírő Józsefen keresztül Tormay Cecile-ig. A nemzet legjava külföldre kényszerült. Azok közül, akik maradtak, sokakat kivégeztek, bebörtönöztek. Az új „elit” pedig a nemzetköziséget, a kozmopolitizmust vette át.

Mi több, a pozitív figurákat – mint Horthy Miklós, Gömbös Gyula, Imrédy Béla, Teleki Pál, Bárdossy László – negatív színben tüntettek fel. Az ütőképes, veretlen, a fegyverszünet idején az ellenség területén állomásozó magyar hadsereget leszerelő, a kisantant csapatait szabályosan beinvitáló országvesztő Károlyi Mihályból pedig példaképet faragtak. Generációk nőttek fel csonka nemzettudattal és torz történelmi szemlélettel. Emlékezzünk vissza: amikor Antall József azt merte mondani, hogy ő lélekben 15 millió magyar miniszterelnöke, mekkora felhördülés volt balliberális berkekben.

Értelmetlenül elúszott milliárdok

Orbán Viktor kormányzása idején a tanügyben érzékelhető volt a változtatási szándék. A média terén jelentős sikereket ért el a jobboldal, a balliberális erőknek a kulturális szférában, a művészetben, az irodalomban, a könyvkiadásban, a könyvtárellátásban eluralkodott hidrájával azonban nem vették fel a harcot. S hogy a „béke”, a „kultúrharc” folytatásától való visszarettenés micsoda észveszejtő abszurditásokkal járt, arról Szakács Árpádnak a kormány lapjában, a Magyar Időkben megjelent nagy port kavart cikksorozata tanúskodik. A feltárt önsorsrontó képtelenségek teljes sorának bemutatása szétfeszítené e kis írás kereteit, de illusztrációképpen hadd álljon itt néhány idézet.

A sorozat legfrissebb, június 11-én megjelent cikke bemutatja többek között Mundruczó Kornél filmrendező gondolatait, aki szerint veszélyben a médiaszabadság, és helyben hagyja az interjúkészítő megállapítását a magyarországi antiszemitizmusról, majd ezt a cikkíró szembeállítja a Mundruczó által rendezett filmek állami támogatásával és nézőszámával, nem hallgatva el a közpénzből forgatott filmek témájáról sem. Szóba került a cikksorozatban az is, hogy sajátos módon erdélyi vonatkozásban nem Dénes Lászlóról vagy György Attiláról forgatnak dokumentumfilmet közpénzből, hanem a csíksomlyói búcsút „franchise rendszerben működő vándorcirkusznak” nevező Parászka Borókáról, aki gyermekeivel kimegy ünnepelni december elsején, majd ezt fontosnak tartja megírni.

A minap megjelent cikk arról is tájékoztat, hogy a sorozat korábbi darabjaiban már bemutatott Prőhle Gergely,

De említhetném a sorozat utolsóelőtti darabját is, amelyben Szász János filmrendezőtől idéz a szerző markáns gondolatokat, többek között azt, hogy „Magyarországon verik a zsidókat, fasiszták masíroznak az utcákon, mint 1945-ben”, majd kontrasztolja ezt a gyalázatos rágalmat a rendező által elnyert jelentős összegekkel. Se szeri, se száma a példáknak, s érdemes abba is belegondolni, hogy amit Szakács Árpád feltárt, az csak a jéghegy csúcsa. Miközben nyolc év alatt nem készült egyetlen magyar történelmi filmeposz sem.

Ajvékolók kórusa

A másik oldal médiakatonái persze azonnal hadrendbe álltak. Hallhattuk a megszokott ricsajt, olvashattuk a szokásos tirádákat a részben Soros által támogatott 444-től a hvg.hu-n, 168 órán keresztül az ATV-ig. Megindult a szélsőségesezés, nácizás, fasisztázás, s persze ismét megtudhattuk, hogy az írók „nem nemzetben, hanem alanyban és állítmányban” gondolkodnak. Micsoda arcpirító, silány terelés ez: nyilván alany-állítmányban fogalmaz mindenki, de nem mindegy, milyen értékrendet jelenít meg. Hogy arról beszél-e, a mélymagyarok a szarból jönnek, mint tette azt Spiró 1988-ban, akinek arcképével ma is tele van plakátolva Budapest, vagy a magyar olvasót a magyar sikerekkel, a magyar múlttal, magyar nagyszerűséggel ismerteti-e meg.

A nemzeti kormány által eddig folytatott taktika teljes mértékben kudarc volt. Ha bárki úgy okoskodott volna, hogy jobb eszköz híján igyekeznek megvenni ezeket az embereket, hogy legalább ne ártsanak annyit, ne döfjék hátba Magyarországot nemzetközi síkon minden adódó alkalommal, akkor annak csalódnia kellett. Épp ezért zseniális Szakács Árpád cikk-sorozata, mert pontosan idéz minden támogatottól fehéren-feketén igazolva:

És azt se feledjük, ezeknek a magyarellenességtől lihegő balliberális „értelmiségieknek” a méltányosságát sem sikerült megvenni. Emlékezzünk, micsoda patáliát csaptak, amikor a nemzeti érzés, a nemzeti gondolat képviselői is kaptak a több tucat fővárosi színház közül egyet (!), a Dörner György vezette Új Színházat. De említhetjük azt is, micsoda sivalkodást rendeztek a ballib térfélen, amikor a nemzetgyalázó Alföldi Róbertet – aki az állami ünnepünket arra használta fel 2013. augusztus 20-án, hogy szembeköpje a magyar nemzetet az István, a király különleges értelmezésével – mandátumának lejárta után nem tartották meg a Nemzeti Színház élén. Ők egyet ismernek: a saját diktatúrájukat, a saját egyeduralmukat.

Egy idézet szerint a liberálisok toleránsak mindenkivel, leszámítva a fasisztákat. Csak azt kell ehhez hozzátenni, hogy magukon kívül mindenkit fasisztának tekintenek.

Itt az ideje, hogy a globális világhatalom helyi adminisztrációjának zsoldosait ne támogassák a magyar adófizetők pénzéből, s hogy legalább Magyarországon valósuljon meg a magyar kulturális autonómia: a magyar kultúrát magyar szellemiségű, magyar érzületű, magyar gyökerű emberek irányítsák a magyar érdekek szerint.