Lunaček-jelentés: az egyéni szabadság fétise

Az individualizmus csődje című átütő erejű tanulmányában Szabó Dezső nagyívű történelmi áttekintés keretében mutatta be, miként vette át az egyén a közösség helyét a társadalmi megismerés legfontosabb síkjain. A protestantizmussal „a hitbeli megismerés forrása az egyén lesz”, René Descartes a tudományos, logikai megismerés kútforrásaként jelölte meg az egyént, s vélhető, hogy a jeles író franciás műveltsége volt az oka, hogy a morális megismerés egyénhez kötését Jean-Jacques Rousseau-nak tulajdonítja, és nem Immanuel Kantnak.

De nem is a nevek a legfontosabbak itt, hanem a folyamat, amelynek betetőzését a felvilágosodás jelentette, s amely a közgondolkodás megannyi területén paradigmaváltással járt. A történelemben nem ritka jelenség, hogy egy-egy filozófiai irányzat önmagáról alkotott képe élesen elüt a valóságtól, no meg a mások megítélésétől. Ma már sokan csak mosolyognak George Berkeley püspök „szubjektív idealizmusán”, ahogy a fősodratú oktatáspolitika még a kilencvenes évek elején is nevezte azt a teóriát, miszerint képzeteink nem valósak, s a világot úgymond az egyén teremti magában. Példák szép számmal sorolhatók Platóntól Hegelig: az utókor mindig kivételezett helyzetben van, kedvére mazsolázgathat az emberiség gondolatterméséből. A felvilágosodás pozitív folyamatként való értékelése mindennek ellenére érdekes módon még ma is egyfajta alapdogma a társadalomtudományok művelőinek főárama szerint.

Nagyvárosi baromfineveldék

Mára már minden elfogulatlan szemlélő láthatja, hogy nemcsak eredményeiben kérdőjelezhető meg sok minden, amit a felvilágosodás hozott, de premisszáiban is. Kezdhetjük mindjárt a határtalan antropológiai optimizmussal, amely teória szerint az ember alapvetően jó, csak a társadalmi intézmények rontják meg, az egyén racionálisan mérlegel, és annak alapján dönt. Ergo: fel kell szabadítani az egyént kötöttségei alól, kezébe kell adni a hatalmat, s eljön a Kánaán. De legalábbis a „történelem vége”, ahogy ezt kétszázévvel később a mélyen aufklérista Yosihiro Francis Fukuyama megfogalmazta.

Mit láthatunk ehhez képest? A szavazók zöme soha nem volt olyan távol attól, hogy felismerje döntéseinek következményeit, a bűncselekmények nemhogy visszaszorulnának, hanem éppenséggel emelkedő tendenciát mutatnak az euroatlanti kultúrkörben. De hasonló a helyzet a Nicolas de Condorcet által Az emberi elme haladásának történelmi vázlata című művében megfogalmazott történelemfilozófiával is, amely szerint az idő előrehaladtával a társadalmi intézmények tökéletesednek, a társadalmi berendezkedés egyre komfortosabb és igazságosabb, az ember egyre többet ismer meg a világból, s a közmorál egyre javul. A valóságban pedig azt tapasztaljuk, hogy egyre többen élnek nemcsak gazdasági, de morális önfenntartásra is képtelen nagyvárosokban, a szabadság rendszere pedig az emberek bérrabszolgaságba terelésének ad keretet, egyre többen veszítik el értelmes, alkotó egzisztenciájukat, kénytelenek betagozódni a globalista nagyipar és finánctőke intézményeibe. Konrad Lorenz jeles etológus A civilizált emberiség nyolc halálos bűne című munkájában leírja, hogy milyen érdekes: embertelennek tekintjük, hogy a baromfitelepeken nincs kellő létterük az emberi fogyasztásra tenyésztett állatoknak, miközben keveseknek szúr szemet, hogy a baromfinevelő telepek mekkora hasonlóságot mutatnak a nagyvárosi lakótelepekkel. Nem csoda, hogy megannyi válságtünet üti fel a fejét.

Abszurd egyneműsítés

Ezek közül az egyik legsúlyosabb – ami a demokrácia csődjeként is felfogható –, hogy a kései aufkleristák, a kezdeti követeléseik megvalósulásával, mi több, alkotmányszintű rögzítésével érdemi mondanivaló nélkül maradt liberálisok meghatározó szerepbe kerültek az oktatásban és a médiában, aminek következtében mind a jogalkotás, mind pedig a társadalomtudományok művelőinek fősodra elszakadt a valóságtól. A 2011-es magyar Alaptörvénynek az önvédelmi jogról szóló pozitív iránymutatása után még mindig érződik, hogy a jogi szakmában sokan ma is fontosabbnak tartják a bűnözők jogait, mint az áldozat jogait. A józan paraszti észnek ellentmondó abszurd helyzet, hogy bűnözőket eresztenek szélnek, mivel meghatározott időn belül a bíróság nem tudott ítéletet hozni az ügyükben. A bűnözők pénzbe kerülnek a társadalomnak, ahelyett, hogy az állam megszervezné munkára fogásukat, hogy szadista gyilkosok nem kapnak definíciószerűen életfogytiglani kényszermunkát, és a sor folytatható. A társadalom többsége ezzel nyilvánvalóan nem ért egyet, de az állandósult demokráciadeficit miatt képtelen akarata érvényesítésére. Hasonló a helyzet más devianciákkal is a kábítószerezéstől a szexualitásig: a mai „liberálisok” kedvenc témái.

Értelmes, igazságos, a privát szféra szentségét elismerő ember aligha kívánhatja Európában bevezetni a homoszexualitásnak a világ más részein uralkodó szigorú büntetését, egyáltalában bármiféle szankcionálását. De ma már nem ez a kérdés! Ma arról folyik a vita: azonos nemű párok összeházasodhatnak-e, örökbe fogadhatnak-e gyermekeket? Kétséges, hogy akad-e egészséges ember, aki gyermekének azt a sorsot szánná, hogy két azonos nemű, „házasságban élő” deviáns nevelje fel. Az is kétséges: egészséges ember kívánhatja-e, hogy térségünket is megfertőzze a Nyugaton egyre erőteljesebb perverz propaganda, mely felnagyítja ezt a kérdést. Négy-ötszereplős tévéműsorokba szinte automatikusan beerőltetnek egy-egy homoszexuálist vagy transzvesztitát, már óvodás korban arra nevelik a gyermekeket, hogy az azonos neműek kapcsolata társadalmilag azonos értékű a különböző neműek kapcsolatával. Mindez együtt jár a nemi szerepek tagadásával és az emberek egyneműsítésével, ami nemcsak abszurd, de ember- és természetellenes is.

Természetellenes jövő

Az Ulrike Lunaček, osztrák zöldpárti EP-képviselőnő nevével fémjelzett jelentés a „leszbikusok, melegek, biszexuálisok, transzneműek” megkülönböztetésének felszámolását tűzi ki célul „az oktatás-, az egészség-, a menekült-, a foglalkoztatásügy és a családpolitika” eszközeivel, s azt szorgalmazza, hogy az EUegységes szakpolitikát alakítson ki az érintett személyek „alapvető jogainak” védelmére. Javasolt konkrét eszközök az egynemű párok házasságának engedélyezése, a gyermek-örökbefogadás biztosítása, a mesterséges megtermékenyítés lehetővététele leszbikus párok számára, illetve a béranyaság igénybevétele a homoszexuális párokrészéről.

A jelentés, amelyet az erdélyi magyar európai parlamenti képviselők dicséretes módon elutasítottak – ellentétben például a felvidéki Bauer Edittel és a Fidesz több képviselőjével – egyelőre egy senkit semmire nem kötelező dokumentum, de nagy lépés lehet a téves irányba. Innen már közel vagyunk a homoszexualitás kötelező jellegű, állampropaganda szintre emeléséhez, az azonos neműek házasságkötésének kötelező jellegű biztosításához. Emlékezetes, hogy a magyar Alaptörvény vonatkozó paragrafusai – miszerint a társadalom alapegysége a család, amely férfi és nő házasságának alapszik – mekkora felzúdulást keltettek balliberális berkekben. S ez nemcsak az önálló magyar gazdaságpolitika feletti globalista felháborodás eredménye volt. Egyesek valóban ezt a természetellenes jövőt szánják Európának: politikai korrektségnek nevezett kollektív idiotizmus, egyneműsítés, a nemi devianciák minél nagyobb részének polgárjoghoz juttatása. A felvilágosodásra visszavezethető „egyéni szabadság” fétisének jegyében, természetesen.