Lesz-e új európai fősodor?

A politikai kommunikáció több szempontból tipologizálható. A kínálkozó megközelítések közül az egyik legkézenfekvőbb a szakmai. Másképp nyilatkozik meg a politikát tudományosan megközelítő politológus, a politikából élő, „professzionális” gyakorló politikus, a politika terepén mozgó publicista és a kocsmaasztalnál vitatkozó laikus. Ennél is fontosabb megkülönböztetés az, mely az előbbi szempontrendszert keresztbe metszi, hogy a lényegről szól-e a mondandónk, avagy puszta mellébeszélés. Hogy irányt mutat-e, vagy szolgaian irányt követ, akár a képviselt közösség érdekeivel ellentétes.

A globális háttérhatalom gazdasági-pénzügyi-politikai-szórakoztatóipari-médiabeli polipja kialakított egy olyan beszédmódot, melybe a lényegkerülés eleve bele van építve a fogalomhasználat, a taburendszer, az elfogadottnak tekintett megközelítésmódok révén. E gigantikus hatalmi összefonódás ugyanúgy megköti azok nyelvét, akik pozícióorientáltak (magyarán mondandójukat nem az igazságkeresés és - terjesztés, hanem a pozícióőrzés vagy még magasabb pozíció elérési igyekezete diktálja), mint ahogy George Orwell 1984 című regényének szereplőit az egzisztenciális félelem kötötte az újbeszél alkalmazásához. Ily módon az intézményes politikában mára uralkodóvá vált a frázispuffogtatás, a hazug mantrák ismételgetése, a valós folyamatok és tények figyelmen kívül hagyása.

A szólásszabadságot lábbal tipró globalista megatechnika végeredménye ritka élességgel azonosítható be azon jelenségkör esetében, amit a „politikai korrekt” újbeszél hazug módon „menekültkérdésnek” nevez, a tárgyszerűség látszatát megőrizni igyekvő, de a szalonképességre ügyelők tábora migránskérdésnek vagy modern kori népvándorlásnak, a taktikai szempontokat félretevő tárgyszerű szemlélő pedig Európa muszlim megszállásának.

Tőkés és Orbán a lényegről szól

Tőkés László és Orbán Viktor abban különbözik Európa vezető politikusaitól, hogy a lényegről mernek szólni, sőt, talán az a kijelentés is megkockáztatható, hogy kettejük között az egyik fő összekötő kapocs éppen „a hallgatás falának” programszerű, tudatos lebontási igyekezete, a kimondhatóság határainak feszegetése.

Tőkés László idei tusványosi beszédében megismételte a múltban nagy port kavart tézisét Magyarország védőhatalmi státuszának kívánatosságáról, s rámutatott arra, hogy ha egy közösség végveszélybe kerül, akkor harcolnia kell és nem azt mérlegelnie, hogy létért folyó önvédelme politikailag korrekt-e. Az EMNT elnöke által meghatározott kommunikációs pászmán haladva Orbán Viktor sem használta a modern kor globalista újbeszéljét. Idei tusványosi expozéjában ennek jegyében egyetlen fordulatot engedett meg magának, azt is úgy, hogy finoman jelezte kételyeit, s ez a fordulat úgy szólt, hogy „mi úgy tudjuk”, hogy Ukrajnában a népakarat döntött a nyugati orientáció mellett. Végig érdemi kérdésekről szólt, mi több, nem ritkán frontálisan neki is támadt a globális háttérhatalom által felállított taburendszernek. Mint tette ezt korábban is az illiberális demokráciára vonatkozó téziseivel, amivel párhuzamban kipellengérezte a szalonok „politikai korrektség” néven forgalmazott idiotizmusát.

A magyar kormányfő rámutatott arra, hogy az Európai Uniót vezető elit megbukott, hogy Brüsszelnek abba kell hagynia a „denacionalizálás”, a központosítás, a hatáskörelvonás politikáját, hogy az Egyesült Államok demokrácia-exportja is felelős az Európába irányuló népvándorlásért, hogy értékelni kell, hogy e politika megváltoztatását egy esélyes elnökjelölt, a sokak által elítélt és nevetségessé tett Donald Trump is felvállalja. (Persze a libertariánus sajtó azon frissiben rányomta Orbánra a bélyeget, hogy a vezető politikusok közül „elsőként állt be Trump mögé”, holott mindössze arról volt szó, hogy a magyar miniszterelnök kiemelt egy-két pozitívumot Trump programbeszédéből.)

V4-ek: ami összeköt, és nem, ami szétválaszt

Orbán Viktor hitet tett a V4-ek együttműködése mellett, ami igen fontos dolog, mert pont Magyarország az, melynek oka lenne ezen együttműködést szétrobbantani, hiszen a felvidéki magyarság helyzete finoman szólva is aggasztó és a migránsügyben oly együttműködő Fico e kérdésben teljességgel hajthatatlan. Orbán reálisan látja, hogy olyan helyzetben van az egész kontinens, hogy ha a beindult migrációs folyamatok eszkalálódnak – márpedig sem felszíni jel, sem mélyen fekvő ok nem ígéri elcsitulásukat – akkor Európa rövid időn belül élhetetlenné válik. Mint Orbán is jelezte, már most a félelem és a bizonytalanság érzése uralja a földrészünket. A félelem okát egyelőre elsősorban az aggasztó hírekben kell keresni. De pár éven belül könnyen oda juthatunk, hogy mindegyikünknek lesz az ismeretségi körében féltucatnyi megerőszakolt, kirabolt, meggyilkolt áldozat, már persze, ha nem mi magunk válunk valamelyik „szír agysebész” áldozatává. Hogy nemcsak Malmö, Párizs vagy Brüsszel egyes negyedeibe nem lesz tanácsos fehér embernek belépni, de Pozsony, Budapest vagy akár Bukarest is a mindennapi élet poklává válik. S nem csak egyes kerületeké. Afrikában kiapadhatatlan az emberutánpótlás, Európába pedig többen vágyakoznak, mint ahány embert egyáltalában eltartani képes a vén kontinens.

A V4-ek együttműködése tehát vitális, és Orbán Viktor helyesen teszi, hogy egyelőre önmérsékletet tanúsít a nemzetpolitikai kérdésekben szlovák viszonylatban. Mondom ezt elnyomott, kisebbségbe kényszerített magyarként. Olyan sajátos helyzetbe jutottunk, hogy az egész kontinensnek mi, a kommunizmus alól bő negyed évszázada felszabadult s a mintademokráciák által alig leplezetten lenézett közép- és kelet-európaiak mutatunk utat, mi őrizzük azt az értékrendet, amit ma európainak mondunk. Azt az értékrendet, mely integrálja mind a kereszténység, mind a felvilágosodás egykoron szembefutó értékeit, a toleranciakultúrát, az emberi jogokat, a méltányosság, kölcsönösség, igazságosság kultuszát, a nők egyenjogúságát, magyarán mindazt, amit az iszlám tagad. Mi nem felejtettük el, hogy a létünkre törő másságot nincs okunk szeretni, hogy öngyilkosság a toleranciakultusz jegyében befogadni egy olyan agresszív kultúrát, mely többségbe kerülve felszámolja a gyengébbnek bizonyult befogadók értékrendjét.

Magyar népszavazás, az európai precedens

Hogy sikerrel jár-e az eszmeileg Orbán Viktor által meghatározott V4-es politika, még nem tudni. Reményteli jelenségek vannak. Egyáltalán nem mindegy, hogy mi lesz az őszi anyaországi népszavazás eredménye, hogy egy sikeres magyar népszavazás kivált-e egy referendumsorozatot más országokban, de legalább Közép-Európában. Mert mint arra a magyar kormányfő rámutatott, ma bizony egyedül Magyarország az, ahol a választópolgá­rok intézményesen, közjogi keretek között nyilváníthatnak véleményt migránskérdésben.

Ígéretes, hogy repedések mutatkoznak a globális háttérhatalom monolitnak hitt akaratának betonfalán. E hatalmi összefonódást a nyílt színen megjelenítő aktorok már nem minden esetben értenek egyet. Míg Obama vagy Soros György úgy tesz, mintha nem lenne evidens összefüggés a migráció és a terrorista támadások elszaporodása között, megélhettük, hogy a New York Times bírálja Merkel menekültpolitikáját.

Orbán Viktor is utalt arra, hogy egy vesztébe rohanó fősodorból nem baj, ha kikerül az ember. A nagy kérdés az, miként Orbán is mondta, hogy lesz-e Európát irányítani, a jelenlegi gazdasági-, elit- és demokráciaválságból kivezetni, a külső támadástól megvédeni képes új fősodor? Nem tudni tehát, hogy merre viszi sorsunkat a világpolitika.

Nekünk, egyszerű polgároknak cselekvési a cselekvési terünk, de mégis létező. S azt mindenképpen felöleli, hogy az őszi népszavazáson vegyünk részt és voksoljunk az Európát tönkre tevő, semmit meg nem oldó kényszerbetelepítés ellen.