Lassabban mint a gőzős

Feleségemmel és három kisebbik gyermekemmel vonattal látogattuk meg Budapesten tanuló fiam, menyem, kisunokám. Mehettünk volna személygépkocsival, mint máskor, nyolc-kilenc órás viszonylag tempós autózással, az 52 kilométeres erdélyi autópályán megtaposva a gázpedált. Repülőjáratot már nem választhattunk volna, legalábbis Marosvásárhelyről nem. Új élményeket keresve a vonatozás mellett döntöttünk.

Időben érkeztünk a felújítás alatt álló marosvásárhelyi vasútállomásra. Ott már többször jártunk a Boldogasszony-vonat áthaladásakor szervezett ünnepélyes fogadtatásokon. Az utóbbi két évben nyak- és lábtörő körülmények között. De egyszer csak befejezik a korszerűsítést! (És a fasiszta őseink tetteire emlékeztető márványtáblát is visszateszik bizonyára.) A kinézetében megújuló, Budapestre tartó nemzetközi vonaton még nem utaztunk, sőt kisebbik lányomnak ez ígérkezett élete legelső vonatozásának. Kellőképpen izgult, miközben felszálltunk az indulásra kész két vagon egyikébe.

Vásárhelyi pályaudvarok

Az előzetes híresztelések ellenére, mivel a marosbogáti híd helyrehozatala már befejeződött, a vonat időben és a megszokott irányba, Székelykocsárd felé indult el. Előtte viszont hosszú hónapokig egy órával korábban indult, és Déda felé közlekedett. Ám alig vett lendületet, máris megállt valahol a külvárosban, számomra ekkor tudatosították két nyelven, hogy Marosvásárhelynek van Déli Pályaudvara (is). A Nagyállomáson kívüli Északi Pályaudvarról, azaz a Kisállomásról már régóta tudomásom volt, sokszor szálltam fel itt a vonatra egyetemista koromban. Akkoriban, az „aranykorszakban” két átszállással lehetett eljutni a vasúti összeköttetés szempontjából mélységesen provinciának számító Marosvásárhelyről Szatmárnémetibe. Több mint tíz, inkább tizenegy órás vonatozással. De az Északi Pályaudvarhoz kötődik az a kilencvenes évekbeli „újkori” történet is, amikor Brassai professzor angol vendége itt szállt le, miközben őt a nagyállomáson várták, és amire vendéglátói megérkeztek hozzá, a bőröndjének már lába kelt.

Kéregetők rohama

A mi nemzetközi „gyorsvonatunk” megállóról megállóra fékez. Kislányom őszinte meglepetéssel kérdezi: még mennyi van hátra? Nos, alig indultunk el, szóval menetrend szerint még tíz óra, hogy megérkezzünk Budapestre. A vagonunkban négy különböző összetételű stabil utazó család üldögél, akik a végállomásig váltottak jegyet. Állomásról állomásra azonban fel-felszállnak különböző gyanús kinézetű fiatalok, gyermekek és még gyermekebbek, kéregetők, magukat süketnémáknak tettetők, nyomorékok, mosdatlanok és még mosdatlanabbak. Diákkorom emléke kísért, amikor egyik év karácsonya előtti hazamenetelemkor a nagyváradi gyorsra épphogy felkapaszkodtam, és a folyosón állva-préselődve bekecses juhászok bűzétől ájuldoztam. Nem volt mit tennem... A mostani kalauzunk nem a tettek embere, számonkérésünkre a vállát vonogatja: van jegyük! Számomra enyhén szólva logikai ellentmondás, hogy a kéregető nincsteleneknek vonatjegyre bezzeg akad pénzük. Mindenesetre a csomagjainkra jól odafigyelünk.

Vécére jobb nem menni

„Nem adnának egy kis meleget?” – kérleli a kalauzt az egyik utas. „Még öt perc, és Kocsárdon leszünk, onnan pedig lesz fűtés” – hangzik a megnyugtató válasz. Igaz, már majdnem másfél órája a vonatban ülünk, többnyire utazunk. Az ülések amúgy kényelmesek, az asztal kimondottan hasznos, viszonylagos a tisztaság, és sok minden az utas előnyére változott, amióta nem ültem hasonló vonaton. Például gombok nyitják az ajtókat, bár egyesek elfelejtik megnyomni minden egyes alkalommal. A kulturális hiányosságokat azért leginkább a vécék állapota tükrözi. „Azt hittem, meghalok!” – nyugtázta kamasz lányom.

Sok minden változott még. A csomagjainkat üveglapos tartókon helyezzük el, a szemetes kosarakat a lábunk alatt rugdosgatjuk, az ablakokat pedig nem lehet nyitogatni. És van három képernyő a vagonban, igaz, kezdettől fogva csak esztétikai jelleggel bírnak. A négynyelvű feliratok közül eltűnt az orosz, de még nem jelent meg az angol. Románul, a műveltebbek pedig franciául, németül és olaszul olvashatják a vízhasználat vagy az ajtónyitás utasításait. Az utazási szabályzat viszont csak román nyelvű, és – példának okáért – abban még a 2002-es dohányzási törvény tiltása szerepel az azt felülíró legújabb 2016-os helyett. Megbocsátható.

Ártatlan kérdések, vicces ország

A székelykocsárdi állomásról Dsida Jenő Nagycsütörtök című verse jut eszembe. „Nem volt csatlakozás. Hat óra késést jeleztek, / s a fullatag sötétben hat órát üldögéltem/ a kocsárdi váróteremben, Nagycsütörtökön.”

Vonatunk továbbra sem repül, csak cammog. Aranyosgyéresen a szemetesek is nemzeti színűek. Később legfeljebb tíz kilométeres óránkénti sebességgel veszünk egy akadályt, ami nem más, mint az országút felüljárója. Tíz perc múlva a nyílt mezőn állunk meg, mire az egyik utas viccesen megjegyzi: talán elvették a villanyt? Várunk, szemből nem érkezik szerelvény, indulunk tovább. Újabb tíz perc múlva fékcsikorgás, az asztalon meglódulnak a teás palackok, majd a vonaton először utazó Júlia lányunk kérdésén mosolygunk: miért van eldőlve a vonat? Ebben az országban csakis ártatlan kérdéseket feltéve és viccelődve érdemes élni.

Két és fél órája indultunk el Marosvásárhelyről. Újabb megálló, a vasúti épületen jól olvashatóan írja: Valea Florilor. Többen leszállnak, átvágnak a mezőn, azon túl két várakozó autóba szállnak be. Én is okosabb lettem egy helységnévvel, amely a nemzetközi vonatunk szokványos megállóhelye. (Előtte egy gazzal övezett állomásépületen azt írta, hogy Halta Cînepiști, utána Tunel és Boju helységekben áll meg a vonatunk.)

Következik Kolozs állomása: itt vasúti egyenruhás hölgy álldogál a jelzőtáblájával, előtte két kóbor kutya pihen, mögöttük nemzeti színekben virító pad. Közben épülő paloták tucatjai szétszórva a szabadban, közeledünk Erdély legdinamikusabban fejlődő egykori fővárosához. Majdnem három és fél óra alatt futunk be a kolozsvári állomásra, mire Júlia lányunk megkérdi: itt vagyunk a főállomáson?

Némi pihenés és bonyolult manőverezés után negyedóra elteltével máris indulunk tovább. A sínek mentén muzeális értékű rozsdás mozdonyok és szerelvények, egyesek értéke graffitiművészek munkája által megnövelve. Aztán az összhangba teljes mértékben beleillő szabadtéri ipari roncsok, a majdani open-air ipari múzeum kellékei.

Végre felveszünk egy kis utazósebességet, talán felzárkózunk a hatvan-hetven kilométeres sebességhez. Sztána után sínjavítás miatt újra lelassulunk, és felelevenítjük Kós Ká­roly emlékét, aki annak idején jókat vonatozott Bánffyhunyadra, Kolozsvárra vagy éppenséggel Budapestre. Közben kiszámítom, hogy amennyiben a Marosvásárhely–Kolozsvár táv megtételéhez három és fél óra kellett, úgy Budapestig 18–20 órára lenne szükség. Jó hír viszont, hogy újabb egy óra alatt Bánffyhunyadon vagyunk. Összesen négy és fél óra vonattal Marosvásárhelyről, autóval két óra vagy alig több. Az út mentén leselkedő rendőrök számától függően.

Nem repülő, de ez is vonat

Ahogy vonatunk elhagyja a történelmi Erdélyt, már-már száguldásba kezd. Nagyváradig próbát tart, majd a határellenőrzések után a kezdetekhez képest „repülő vonattá” válik. Nincsenek kéregetők, civilizált körülmények, csend és nyugalom honol. A magyarországi útszakaszt annyi idő alatt teszi meg, mint a Marosvásárhely és Kolozsvár közöttit.  Végül negyven perces késéssel és több mint 11 órás utazás után érkezünk meg a Keletibe. Boldogan, vaskos könyveink olvasásában elmerülve, lábainkat kinyújtóztatva. Talán Júlia a legboldogabb, mert a vonaton egy kitűnő játszótársra talált, akivel mellesleg iskolatárs.

Ide kívánkozik még egy adat: a legendás hírű japán shinkansen a Marosvásárhely–Budapest távval hozzávetőlegesen egyenértékű Tokió–Kiotó távolságot két és fél óra alatt teszi meg. Késés nélkül. Ez utóbbi csak olyankor fordul elő, amikor nehéz szelek fújnak a Fuji-san felől. Na, az már valóban repülő vonat. A miénk nem repülő, de ez is vonat.

Az unión belüli választóvonal
Visszajövet „csupán” harminc perces késéssel, mégis tíz perc híján 12 órás vonatozással érkeztünk meg Marosvásárhely igencsak elsötétített állomására. Egyébként a határt átlépve igénytelenség és pusztulás látványa fogadott: vasúti sínek menti szemét, tövis és bozót, rozsdás vasszörnyek és málladozó betonmaradványok, sorsukra hagyott egykori bakterházak, a háttérben felépült és épülőfélben levő palotákkal. A közvagyon elherdálása vegyült a harácsolás megalomániájával. Szemmel is érzékelhető volt bárki számára az Európai Unión belüli kirívó választóvonal. Filmezőgép nélkül, agytekervényeink puszta adottságaival rögzíthető volt a kontraszt. Most vonaton utazva tapasztaltuk, máskor autóval közlekedve. (Javasolom a Băsescu-kaliberű politikusoknak, hogy egyszer vonattal utazzanak Bukarestből Budapestre, majd utána döntsék el, hogy a „vasúti múzeumot” szeretnék-e kiterjeszteni a Tiszáig, avagy inkább európai színvonalhoz közelítenék a többnyire monarchiás időkből származó erdélyi vasúti közlekedést.)