Kurucok és labancok

A rendszerváltás után az erdélyi magyarság előtt megnyílt a szabadnak mondható politikai önszerveződés útja, ami egyben a kinyilvánított célok hozzávetőleges szabadságát is jelentette. Lényegében egyetlen tabu volt, a határmódosítás, de akkor a politikai élvonalból ezt nem is szerette volna senki a zászlajára tűzni. A román hatalom kegyeit keresők, s a politikai érdekképviselet módszertanát a múltból öröklő, az erdélyi magyarság sorsának javulását – de legalábbis saját legitimációjukat – háttéralkuktól remélők vélelmezhető gyávaságból és érdek nélküliségből, az autonomisták pedig politikai realizmusból – abból kiindulva, hogy az irredenta program az elérhető célok kiteljesítését inkább veszélyeztetné, mint elősegítené – gondolkoztak így.

Már az első RMDSZ-kongresszuson kirajzolódott az ellentét, amely a fennálló hatalmi helyzethez, konkrétan a román elnyomáshoz való viszony mentén ragadható meg, s amely olyan erősnek bizonyult a továbbiakban, hogy az RMDSZ „belső pluralizmusa” 2003-tól „külső” azaz különböző szervezetek által artikulált pluralizmussá bomlott ki. Toró T. Tibor, az EMNP elnöke nemrégiben egyik előadásában ezt az egymásnak-feszülést, visszatérve a kilencvenes évek terminológiájához, „kuruc-labanc” ellentétnek nevezte, s hozzátette: szinte az egész magyar történelem, de legalábbis az utóbbi fél évezred története felfűzhető erre a logikára.

 Szemléletmódok és stratégiák

A különböző szemléletmód különböző stratégiát, különböző taktikát is jelentett, amelyek ráadásul lerontják egymást. Az alkalmazkodó szemléletmód a helyzetelfogadásból indul ki, „előnye”, hogy a „holnap” megvalósíthatóra összpontosít, hátránya, hogy távlattalan. Sok kis engedményből soha nem lesz közjogilag körülbástyázott autonómia. A gyakorlat is ezt mutatja, de elméleti síkon is könnyű belátni, hogy a sovén indulatokkal, etatista-centralista eszmékkel átitatott román hatalom nem ad át önként bármily keveset is saját szuverenitásából, saját kompetenciaköréből, saját eszközrendszeréből, ha erre nem kényszerítik, ha ki tudja fizetni a legtöbb szavazatot beseprő erdélyi magyar szervezetet apró-cseprő engedményekkel. E politikusok képesek lettek volna már 1991-ben részt venni a posztkommunista restaurációt képviselő nyíltan magyarellenes utódpárti kormányzásban, feladtak soha vissza nem térő történelmi helyzeteket, amikor a román diplomácián bizonyítási kényszer volt, mígnem 1996-ban meglelték saját útjukat a mindenkori hatalommal való lehető legszorosabb együttműködésben. Nagyon fontos leszögezni, hogy az együttműködés minőségét, mélységét nem az határozta meg, hogy mennyire érzékeny jogos követeléseinkkel szemben az adott kormányzó politikai konglomerátum, hanem az, hogy a román fél milyen mértékű és természetű együttműködést várt el.

Így a hatalom kegyeit kereső, inkább kollaboráns, mint kooperatív együttműködő politika kétségkívül „labanc”-logikájú. A távlati célokban, minél nagyobb fokú nemzeti önállóságban, többszintű autonómiában gondolkodó, a hatalommal konfrontálódni hajlandó, a külpolitikai nyomásgyakorlásban és a közösségszervezésben bízó stratégák pedig akkor is a kurucokat idézik, ha eszközeik békések és elutasítják az erőszakot.

 A lét a tét

Nehezen idézhető fel olyan esemény, olyan helyzet az elmúlt mintegy negyed évszázadból, amikor az erdélyi magyar politikum viselkedése, megosztottsága ne lett volna visszavezethető erre az ellentétre. Itt van a legaktuálisabb kérdés, a régióátszervezés problematikája. Abból kiindulva, hogy helytelen lenne két hónapig szabadságolás címszó alatt hagyni a román politikát, hogy folyjon a saját medrében, az Erdélyi Magyar Néppárt tüntetést hirdetett július 20-ra. A cél: Erdély minél több településén legyen valamilyen megmozdulás. A Székely Nemzeti Tanács és a Néppárt testvérszervezete, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács értelemszerűen az ügy mellé állt. Az RMDSZ ezúttal is, akárcsak a marosvásárhelyi katartikus több tízezres autonómiatüntetés esetében, vonakodik, s az egyeztetés hiányát emlegeti. Kifogást ugye, mindig lehet találni a cselekvés ellen. Az RMDSZ vezetői azzal takaróznak, hogy ők majd szeptemberben fognak tüntetni.

Sajátos a Magyar Polgári Párt viszonyulása, a szervezetet ismét az RMDSZ oldalán találjuk egy fontos nemzetpolitikai kérdésben. Nagy kérdés, hogy annak a pártnak a derékhada, amely az RMDSZ önfeladó politikájának ellenében jött létre „a választás szabadságának” címszava alatt, meddig tűri a párt kripto-RMDSZ-es, labanc ihletettségű új politikáját. Már az mellbeverő lehetett az elvhű, autonomista MPP-s tanácsosok és polgármesterek számára, amikor a volt elnök, Szász Jenő és a jelenlegi elnök, Biró Zsolt egyaránt az RMDSZ-re való szavazásra biztatott a legutóbbi választáson. Most pedig, midőn el kell váljon a szív a májtól, mikor az utóbbi évtizedek legnagyobb magyarellenes állami merénylete ellen kell tiltakozni, az MPP félreáll. Legalábbis a vezetés, mert azért remélhető, hogy helyi szinten lesz együttműködés az autonomista szervezetek között, de az sem zárható ki, hogy az RMDSZ-ben rekedt autonomisták is csatlakoznak majd a megmozdulásokhoz.

Ellentétben a népbutító valóságshow-kal, itt és most valóban „a lét a tét”.