Kongresszusok egykor és most

A demokrácia működéséhez kötődő egykori illúzióinkra mi sem jellemzőbb, mint hogy a rendszerváltás után közvetlenül mekkora botránynak gondoltuk, ha egy kongresszuson nem voltak reális viták, ha mindent előre egyeztettek, a küldötteknek csak rá kellett bólintaniuk arra, amit vezetőik eleve eldöntöttek. E megoldási képleteket a múlt rendszerhez, a kommunista diktatúrához asszociáltuk, holott, tetszik vagy nem tetszik, de a demokratikusnak nevezett modern politikai rendszerek zöme bizony így működik.

Most is demagogizálhatnánk, s farizeus módon megpróbálhatnánk ráhúzni a vizes lepedőt az RMDSZ-re, hogy mennyire antidemokratikus szervezet, hiszen mindent eldönt a vezető klikk a háttérben, s 2003 óta lényegében tétnélküli kongresszusokat szerveznek. Az igazság azonban az, hogy ez nem RMDSZ-, de még nem is Románia-specifikus jelenség, hanem a versenyelvű pártdemokrácia működésének előbb-utóbb kialakuló sajátossága. Robert Michels 1923-as, Sociology of the Party System című nagy hatású munkájában látnoki erővel fogalmazta meg az „oligarchia vastörvényét”. A jeles gondolkodó szerint aki versenyelvű pártdemokráciáról beszél, az oligarchiáról beszél, mert minden szervezet, így a pártok is előbb-utóbb szükségképpen oligarchizálódnak. Oligarchián Michels a kevesek domináns pozícióját értette. Tény és való: a pártokon belül szükségszerűen kialakul egy vezető elit, többé-kevésbé zárt klikk, amely meghatározza a párt eszmei és fizikai arculatát.

 Klikkek békeidőben

A pártokon belül legjobb esetben is csak formális szempontból van demokrácia, a vezető klikk általában úgy igyekszik befolyásolni a belső játékszabályokat, hogy azzal saját szervezeten belüli hatalmát stabilizálja. Bőven rendelkezik ehhez eszközökkel: elsősorban a pártalapszabályzat, amely a legtöbb esetben lehetővé teszi nemcsak a pártérdekkel (értsd: pártvezetéssel) ellentétesen cselekvők etikai bizottság elé állítását és kizárását, de akár alapszervezetek feloszlatását és újraszervezését is. Nem szólva arról, hogy alapesetben a pártvezetés dönt a helyi jelöltek személyéről, mind az önkormányzati, mind a parlamenti választásokon.

A középgárda célirányos megszervezésével ugyanakkor akár a legnagyobb szimbolikus legitimációval rendelkező alapítókat is ki lehet szorítani egy pártból, amint az az MDF-fel történt Dávid Ibolya elnökségének idején, aki nemcsak eszmeileg fordította ki a szervezetet önmagából, de sorban leszámolt a párt korábban meghatározó vezetőivel, közöttük a „sátorverő” Lezsák Sándorral is.

Ha a demokráciát olyan rendszerként értelmezzük, amelyben a polgárnak érdemi beleszólása van a közügyekbe, akkor tökéletesen igaza van Michelsnek, aki szerint a versenyelvű pártdemokrácia az oligarchiák versenye, így a demokrácia voltaképpen áldemokrácia. Annál is inkább, mivel az oligarchiákon belül nem ritka az egyszemélyes hatalom. A tényleges, megvalósult pártok versenyén alapuló „demokrácia” így működik nemcsak Kelet- és Közép-Európában, hanem lényegében mindenütt, beleértve a „demokratikus mintaállamokat” is. A különbség a diktatúrákhoz képest elsősorban abban áll, hogy az egyik oligarchiát államcsíny nélkül le lehet cserélni a másikkal békés úton, választásokon. A pártkongresszusok ebben az összefüggésrendszerben nem tényleges döntéshozó fórumok, hanem olyan fesztív események, ahol a pártoligarchia erőt demonstrálhat, üzeneteket fogalmazhat meg, felvonultathatja belföldi és külföldi szövetségeseit.

 A legjobb rossz

Illúzióromboló mindez? Igen, az.

Középtávon azonban egyelőre aligha fogunk kialakítani jobb, élhetőbb, méltányosabb, a jogbiztonságot inkább garantáló, a polgároknak a közügyekbe nagyobb beleszólási lehetőséget biztosító politikai rendszert. Legjobb esetben is arra törekedhetünk, hogy a magunk pártját, a magunk közösségi létkeretét tegyük jobbá. Erre 1993-ban Erdélyben történt egy igen szép és perspektivikus kísérlet amikor az RMDSZ III. brassói kongresszusa elfogadta a nemzeti önkormányzat programját. Eszerint a szövetség állam lett volna az államban, nem pedig egy zsákmányszerző párt a sok közül. Mint e tárgykörben közölt sorozatomból is kiderült, strukturális szempontból épp a szervezet oligarchizálódása, a Markó-Neptun egységfront kialakulása, az autonómiaprogram klikkérdekű háttérbe szorítása vetett véget e szép és nemes korszaknak.

Az utolsó RMDSZ-kongresszus, amikor valami is eldőlt, a 2003-as volt. Ekkor véglegesen pártstruktúrává alakították a nemzeti önkormányzati szervezeti rendszert, és szimbolikusan leszámoltak a kommunista rendszerrel való nyílt szembenállás politikájával azáltal, hogy megszüntették Tőkés László tiszteletbeli elnöki tisztségét. Tőkés volt az utolsó a sorban: korábban periferizálták Király Károlyt, Szőcs Gézát, Borbély Ernőt, Kincses Elődöt. Lehetetlen ebben nem rendszert látni. De ha nem is ismerjük a hátteret, józan ésszel belegondolva akkor is rájöhetünk, hogy a kommunisták utódszervezeteivel kötött, pragmatikusnak mondott klikkérdekű kiegyezés igencsak ellenére lett volna azoknak, akik a kommunista rendszerben egzisztenciális kockázatot vagy akár életveszélyt vállalva kiálltak elveik mellett.

 Happeningen túl

Az RMDSZ kihívói, az autonómiaelvű Erdélyi Magyar Néppárt és Magyar Polgári Párt ma még nem rendelkezik kellő erővel ahhoz, hogy visszaterelje az RMDSZ-t a saját programjához, az autonómia útjára. Amíg a következetes autonómiaelvű erők meg nem izmosodnak, marad a tartalmatlan sikerpropaganda, az autonómiának csak és kizárólag a magyar választói bázis felé való kommunikálása, a román hatalom magyarellenes politikájának külföldi legitimálása, az érdemi autonomista lépések megtételének további elodázása. És a tét nélküli happening-kongresszusok szervezése.