Kommentdzsungel törvénye

Friss ismerős, műszaki értelmiségi magyarázza őszinte meggyőződéssel, hogy tenni kell valamit a magyar–magyar ellentétek enyhítése, a különböző világnézetek között éktelenkedő árkok betömése, a normális párbeszéd kialakítása érdekében. Hogy meg kell osztanunk egymással a világról, a nemzetről, a politikai helyzetről alkotott véleményünket, és fórum is szükséges, ahol a sorsunkat meghatározó kérdéseket meg lehetne vitatni. Nem merem megtörni a lelkesedését, csak finoman próbálom értésére adni, hogy nem olyan egyszerű ez, hiszen manapság a közösségi oldalak kommentdzsungelében egyetlen törvény létezik: túlharsogni a másikat.

Nem vitás, hogy az idei Tusványoson nem lett volna szabad úgy elbánni a miniszterelnök ellen tiltakozó fiatal nővel. Egy tapsorkánnal el lehetett volna hallgattatni a sípolását, majd az érdeklődést megköszönve szelíden, de határozottan el lehetett volna vezetni a helyszínről. Biztos vagyok benne, hogy a szitkozódók, hajhúzók, taposódók a közkézre került felvételek visszapörgetése után egyáltalán nem büszkék a tettükre, és ma már kétszer is meggondolnák, mielőtt elragadná őket az indulat. Persze fütyülni sem szép dolog akárhol, annak is megvan a maga helye és funkciója. Más kérdés, hogy egy közszereplőnek számolnia kell a tetszés és a nemtetszés kinyilvánításával egyaránt, vérbeli politikus pedig nemigen szeppen meg holmi kifütyüléstől.

Roppant tanulságos ugyanakkor, ahogy és amilyen következtetéseket levonnak egyesek a tusnádfürdői intermezzo alapján. Merthogy persze a szabadegyetem mindenkori résztvevői agresszív, nőgyűlölő és –verő barbárnak lettek beállítva, az erdélyi magyarok pedig a Fidesz által hipnotizált liberálisfaló zombik gyülekezetének. Újságíró kolléga búsul portálja véleményrovatában, hogy mivé lett ez a szerencsétlen nemzet, magyar a magyart üti-veri, pocskondiázza, holott mennyivel többre mennénk egy kis toleranciával, a másság elfogadásával. Viszont akkor jövök igazán zavarba, amikor ugyanez a pályatárs más fórumon kocsisokat megszégyenítő nyelvezettel torkolja le a vele egyet nem értőt. Vagy amikor a pártot évtizedeken keresztül hűségesen szolgáló publicista nagy vehemenciával lelakájmédiázza a szinte teljes romániai magyar sajtót, miközben a közösségi memória egyáltalán nem olyan rövid, hogy feledné, miként vitte tökélyre jómaga a bértollnokságot – kegyvesztettségéig. Szóval nem feltétlenül hiányzik az embernek, hogy közös nevezőre jusson mindenkivel. Az viszont már csak az önbecsülésünk szempontjából is elsődleges lenne, hogy ne ugyanazokkal az eszközökkel próbáljunk érvelni, amelyeket a mások esetében elhibázottnak vélünk.

Számomra a legeredetibb kommentár az volt, amelyik a tusványosi affér alapján meglehetősen sarkos véleményt fogalmazott meg az anyaország és az erdélyi magyarok kívánatosnak tartott viszonyrendszeréről. Tömören így hangzik: Magyarország, a mindenkori budapesti kormányok, de különösen Orbán Viktor és a Fidesz jobban tenné, ha békén hagyná a romániai magyarokat, el vannak ők maguknak az anyaország gondoskodása nélkül is. Nos, ahhoz nem férhet kétség, hogy a transzszilvanizmus, az erdélyi gondolat, az erdélyiség megizmosodása különösen fontos lenne a Nyugat elbizonytalanodása közepette. Viszont nem több önámításnál azt állítani, hogy a romániai magyar közösség megállna a lábán az anyaország gondoskodása híján, hogy képes lenne gyarapodni, gazdaságilag előrelépni, megőrizni kulturális, etnikai identitását a Budapestről érkező – és egyre kiadósabb – támogatások nélkül. Ki lehetne próbálni, mire megyünk enélkül, de az kissé fájdalmas lenne. Nem feltétlenül kell osztani a jelenlegi magyar kormány politikáját és irányvonalát még itt Erdélyben sem, ám az egyet nem értésnek nem szabad odáig terjednie, hogy egy egész közösséget megfosszon a jólét esélyétől. Még ha csak kommentelés szintjén is.