Jogtalanság

Ha nem is feltétlenül szöveghűségében, de mindenképpen sűrűn idézendő a mondás, miszerint
annyi nyelvi jogra érdemesülünk, amennyivel élni is tudunk. Saját továbbfejlesztésben: amennyivel képesek vagyunk élni.

Mert ebben nem állunk túl jól.

Bizonyára tengert, Dunát, de Oltot biztosan lehetne rekeszteni azokkal a történetekkel, amelyeket mindannyian meg- és átéltünk a külföld szemében a kisebbségi jogérvényesítés paradicsomának tartott Romániában. Esetek, amelyek túlnyomó része hivatali, hivatalnoki megaláztatásról szól, helyzetek, amelyek nyomán hosszú napokon túl gyógyuló lelki sérülésekkel vonszoljuk magunkat kálváriajárásunk újabb és újabb stációi felé. Mert papíron, ugyebár, sok minden jár nekünk, de annál kevesebb jut. Mert ahol a magyarság részaránya meghaladja a lakosság húsz százalékát, ott valóban olvasni magyar feliratokat – ne feledjük, ilyenkor azért leginkább Székelyföldön járunk! –, de talán mások is osztják ama nézetemet, miszerint a normalitás állapota egyszerűen nem érdemel hosszas eszmefutattásokat. A százalékos határon billegő esetek összeszámlálására talán még mindkét kezünket igénybe kellene vennünk, az „őslakosok” által még mindig benépesített, de a történelem által kisebbségi szempontból súlyosan erodált települések önkormányzatai által gyakorolt gesztusok leltározására bőven elég lesz egy is.

Csakhogy még mindig a szomszéd kapujában toporgunk jogsértetten, pedig időnként nem ártana saját portánkra is benézni. Ott, ahol bőven tenyészik a kishitűség, a belső igénytelenség, a megalkuvás, a jobb a békesség sunyisága. A könnyebben érthetőség hamis kényelmessége, amelyet egyaránt bőségesen táplál a magyar és román környezet. No meg a jelek szerint a roppant nehezen levetkőzhető, a negyedszázada elmúlt rendszerből eredeztethető félelem, amit a fiatalok ugyan nem értenek – talán nem is érthetnek –, de önkéntelenül belesüppednek a szüleik-nagyszüleik által táplált dagonyába.

Pedig milyen egyszerűen hangzik: a jogok azért vannak, hogy éljünk velük. Állampolgári, kisebbségi, nyelvi jogok egyaránt, vaskos könyvekbe szorított paragrafusok, amelyeknek többségéről nem is hallottunk, de az ismerteket sem saját hús-vér valónkra érvényesnek tartjuk, hanem hősök által benépesített filmekben élőknek. Holott Kolozsvárnak Kolozsvárnak is lennie kell, a személyi szám azonosítása és helyes használata pedig a világ legtermészetesebb dolga. Valahol el kellene kezdeni. Akár azzal, hogy a fészbukon ékezetes betűkkel írjunk magyarul. Mert ebben a „perben” magunk lehetnénk a vádlók, védők, áldozatok és győztesek egyaránt.