Járvány által írt történet

Nagyjából három hónapot önkéntesen vállalt karanténban töltöttem a járvány miatt. A megbetegedés helyett az otthon­ülést választottam. Ki sem mentem a házból. Mondtam is, nagykabátban jöttem be a kapun, rövidnadrágban mentem ki. Elvonultam a világtól, az meg tőlem. Ettől aztán olyan lettem, mint a kalitkába zárt csalogány. Csak énekelni nem volt kedvem. De nem is tudok.
Elvonulásomnak előnye az volt, hogy mindeddig túléltem e rettenetes időket – persze ez nem jelenti azt, hogy holnap nem dől rám a ház, nem visz el az infarktus, vagy nem fulladok meg egy szálkától. Hiszen az emberre naponta több ezer veszély leselkedik, még akkor is, ha a foteljében tölti napjai nagy részét.
Azt viszont kijelenthetem, hogy sok hátránya van a vesztegzárnak. Én például a bátor, ide-oda még eljárogató szomszédoktól, ismerősöktől érdeklődtem a karantén ideje alatt, hogy Kolozsvár főterén megvan-e még a Mátyás-szobor, nem tért-e vissza véletlenül a magyar világ, hogy az emberek még mindig két lábon járnak-e, és egyáltalán milyen irányba halad az emberiség. Hiszen a bezártságban töltött hetek számomra századoknak tűntek, és csak akaraterőmnek köszönhettem, hogy nem nőtt földig a szakállam. Mielőtt újra kimentem a napvilágra, néha olyan érzés is rám tört, hogy talán a régen beígért metró is elkészül kincses városunkban, mire véget érnek a korlátozások…
Egyszer azonban a többhónapos karantén közepén mégis kimerészkedtem. Halaszthatatlan dolgom akadt, amit senki más nem tudott volna elintézni helyettem. Ahogyan a rendelkezések megkívánták, megírtam a papírosomat az útvonalamról. Maszkot tettem – ettől úgy éreztem magam, mintha egy rémfilmben szerepelnék –, kesztyűt húztam, taxit hívtam, hogy a járvány szellője se érintsen, levitettem magam arra a bizonyos helyre, ahol dolgom akadt, elvégeztem, amit kellett, majd újra taxiba szálltam, hogy mihamarabb hazaérjek. Tulajdonképpen e rövid idő alatt jöttem rá, hogy egészen szürreális világot élünk a járvány miatt. No de a lényeg: a visszaúton, a taxiban hallottam egy olyan történetet, amin még ma is elgondolkodom…
Ahogy beültem a gépkocsiba, észrevettem, hogy taxisom kicsit szomorú és dühös. Vagy helyesebben: dühösen szomorú. Hamarosan kiderült, mi a baja. Először is megkérdezte, van-e papírom arról, hogy miért jött rám a koslatás. Mutatom neki a „deklarációmat”, mondom, részemről minden rendben. Felvilágosít, hogy csak azért kérdi, mert aznap már megállította a rendőr. Kérdem, miért. Bár hallgattam volna. A taxis ezen a ponton ugyanis majdnem elsírta magát. Képzelje – mondja sofőröm –, éppen egy rendőrnek felcsapott volt osztálytársam állított meg!
Aztán a taxis elmesélte, az illető annak idején annyira szegény volt, hogy neki kellett etetnie az otthonról vitt uzsonnával. Aztán útjaik elváltak, ő taxizik a megélhetésért, egykori haverja meg zsarugúnyát öltött. Ez nem is lenne baj, ám a ruhával karaktert is cserélt: amikor leállította, rászólt, hogy csak semmi baráti üdvözlés, mivel szolgálatban van. Amúgy meg azért intette le, mert látta telefonon beszélni, a törvény ezt tiltja, készítsen elő 500 lejnyi büntetést, és örvendjen, hogy ennyivel megússza. „Nem elég, hogy egész áldott nap maszkban vezetek, vitatkozom a renitens utasokkal, akik tagadják a járványt, még ez a hálátlan fráter is megbüntet” – mondta szinte könnyezve. 
A taxisban egy világ dőlt össze. Az a szép világ, amikor az utolsó karéj zsíros kenyerét is megosztotta ezzel az arrogáns kékbe öltözött személlyel, aki – lásd milyen az élet – elfelejtette, hogy néha ő mentette meg az éhenhalástól. „Nem az bánt, hogy megbüntetett, hiszen valóban beszéltem mobilon, hanem a hálátlanság és a pökhendiség, ahogyan rám szólt, hogy ne tegezzem, mert ő a hatóságot képviseli. Bezzeg nem volt ilyen magabiztos, amikor nem volt vírus, ő meg az éhségtől csillagokat látott” – fejezte be történetét a taxis. Majd szomorúan hozzátette, el sem tudja képzelni, milyen lesz a világ a járvány után.
Úgy tűnik, vesztegzár idején semmi sem a régi. Még éhenkórász haverből vált rendőr sem…