Járni jár, csak nem jut

ami végeláthatatlan spirált indítana el. A követelések másoknál is jogosak, hiszen a legtöbb helyen a keresetek reálértéke felét ha éri annak, mint két évvel ezelőtt. Lehet mesélni az embereknek 15 százalékos inflációról, amikor a mindennapi élethez szükséges kenyér, krumpli, zöldség, hús, tej, olaj, tojás bő egy év alatt legalább duplájára drágult, miközben a fizetések jó esetben pár százalékkal emelkedtek. Mit mondjanak akkor a nyugdíjasok, ahol az átlagnyugdíj a havi kétezer lejt sem éri el?

Annyi keserűség és pattanásig feszülő hangulat rekedt az emberekben, hogy nehéz eldönteni, kinek van nagyobb joga követelőzni? Mennyivel tud könyebben megélni az ezervalahány lejes nyugdíjából egy életet ledolgozó, betegségekkel küzdő idős ember, mint a 2500-3000 lejt kereső kezdő tanár? Mindkettőnek nagyon nehéz és emberileg méltatlan bánásmód, amiben Romániában része van.

A lejtmenet története azonban nem most kezdődött.

Ahogy mondani szokás, ami rosszul kezdődik, rosszul is végződik, és ez Romániára hatványozottan igaz. A hógörgetegként magunk előtt cipelt társadalmi és gazdasági problémákra 33 év alatt sem születtek érdemi válaszok, amire az európai uniós csatlakozás sem kínált valódi megoldást.

GDP-adatok ide vagy oda, Románia továbbra is egy szegény ország. Bármennyire is szeretnék egyesek néhány megkozmetikázott adattal a sor végén kullogó államot előbbre hozni, az izzadságszagú próbálkozáson kívül másra nem futja. Nem csak a termelékenység és sok más adat terén osztozunk az uniós sor végén kullogó Bulgáriával – az egyetlen (kár)öröm, ha a még balkánibb országot magunk mögé tudjuk sorolni –, hanem a jövedelmek szempontjából is európai sereghajtók vagyunk.

Amíg a romániai munkavállalók negyven százaléka havi háromszáz euró körüli minimálbéren tengődik, nehéz magunkat nyugat- vagy észak-európai országokhoz hasonlítgatni. Ehhez a nyomorúságos trendhez igazódnak a tanári bérek, a nyugdíjak és megannyi más társadalmi réteg jövedelme.

Vannak, persze sokkal jobban kereső emberek is, de amióta világ a világ, ez mindig így volt. Csak a kommunizmus hazudta azt, hogy megszünteti a társadalmi különbözőségeket, miközben épp a legvadabb diktatórikus rendszer termelte ki a legnagyobb megkülönböztetést ember és ember között.

Kíváncsian várom a kormány részéről a közalkalmazottak bérezéséről szóló új törvényt, amelyet hosszú hónapok óta egyféle csodaszerként lengetnek be a közvélemény elé. Annyit már lehet róla tudni, hogy ez sem hozza el a rég áhított jelentős fizetésemeléseket. Ha nem így volna, akkor a kormány külön rendeletben fogadja el a szakszervezetek követelését a 25 százalékos béremelésről, amit ősztől beépített volna az új bértörvénybe. Sejthető, hogy valamiféle kozmetikázásra készülnek, az ugyanis kizárt, hogy mindenkinek nagyságrenddel nőjjön a bére.

Aki nem bírja, az veszi a sátorfáját, és Nyugat-Európába távozik. Évtizedekig az a veszély fenyegetett, hogy a nagy kivándorlás miatt orvosok nélkül marad az ország, ezért a kormány a problémát hosszú évekkel ezelőtt némiképpen rendezte. Ma már a román állami egészségügyi ellátórendszerben az orvos legalább háromszor annyit keres, mint a tanár. Mivel a tanárok jóval kisebb eséllyel tudnak Nyugaton elhelyezkedni, a kormány nem számol a tömeges kivándorlásukkal, így alkupozícióik eleve gyengébbek.

A következő napokban minden bizonnyal születik valamilyen köztesmegoldás, de távolról sem az, amire a tanárok számítanak. Mert ahogy mondani szokás, járni jár, csak nem jut.