Ismét kétharmad?

Nem okozhattak nagy meglepetést a múlt hétvégén lezajlott magyarországi választások a közélet iránt érdeklődőknek, azoknak, akik figyelték a politika folyamatait és tisztában voltak a közvélemény-kutatások eredményeivel. Ami szinte természetes. Elvégre a közvélemény-kutató cégek létérdeke, hogy minél pontosabban becsüljék fel a közhangulatot, szakmai presztízskérdés számukra a valósághű adat. Vannak persze kivételek, de azok csak erősítik a szabályt. Örök mementó, amikor a Szonda Ipsos még a választás napján is a baloldali pártok győzelmét jósolta 1998-ban, komoly presztízsveszteséget szenvedve.

Egyetlen nagy kivétel a 2002-es választás volt, amikor minden felmérés a Fidesz győzelmét prognosztizálta, miközben az MSZP került többségbe. Ennek oka egyébként azóta tudható: az MSZP volt az egyetlen párt, amely a választás napján is erősen mozgósított. Azóta a Fidesz döntéshozói is rájöttek, hogy a győzelem egyik legbiztosabb módja, ha a saját tábort megszervezik és maguk mellett tartják. Ami csak egy jelentős létszámú tagsággal rendelkező, fegyelmezett, modern néppárti struktúrában képzelhető el. A sikerrecepthez szükséges még egy karizmatikus vezető, akiben a tábor megbízik, bármi is történjék, bármit hirdet is az ellenséges média belföldön és külföldön. Ez a Fidesz esetében ideáltipikusan adott.

Recept, kompenzáció

A recept pedig bevált, a Fidesz ismét elvitte a szavazatok durván két harmadát. Örömteli volt hallani, hogy Orbán Viktor győzelmet bejelentő beszédében a nemzeti és keresztény konzervatív gondolkodás három legfőbb pillérére támaszkodott, a konzervativizmus klasszikus hármas jelszavának – Isten, haza, család – mindhárom elemét érintette. Megköszönte a győzelmet többek között a politikusok családjainak, külön kiemelve a feleségét, „akinek a legtöbbet kellett kibírni”, megköszönte a győzelemért mondott imákat, és jelezte: Magyarország választópolgárai az ország EU-s részvételét csak erős nemzeti kormány mellett tudják elképzelni.

A balliberális sajtó persze fanyalog, azt olvashatjuk, hogy 600 ezer választó elhagyta a Fideszt, hogy 1998 óta nem szavaztak ilyen kevesen a Fideszre, kiemelik, hogy a párt 45 százalékkal elviheti a kétharmadot. Hogy 132 vagy 133 képviselője lesz-e a Fidesznek, szinte mindegy a szóban forgó kérdés szempontjából. Az egyéni választókerületek rendszere mindig is torzított, még akkor is, ha ellensúlyokat, fékeket építettek a kompenzációs mechanizmusokkal, amelyek hasznosítják a töredékszavazatokat. Idézhetjük a példák hosszú sorát: az MDF 1990-es listás 24 százalékát, amelyből 42 százalék lett az egyéni kerületek „premizáló” hatása révén, vagy az MSZP 1994-es 33 százalékát, amelyből 54 lett. A kétpártrendszer létrejöttét elősegítő tisztán egyéni kerületes brit választási rendszerben, még az is elképzelhető – ha három párt indul, a vesztes kieső valamennyi körzetben megszorítja a bejutó két nagy párt jelöltjeit –, hogy a legtöbb voksot összegyűjtő párt be sem kerül a törvényhozásba.

 Súlyok és ellensúlyok

Akárhogy forgatjuk a dolgokat, ez a győzelem óriási teljesítmény, még akkor is, ha a kormány rendelkezik eszközökkel arra, hogy törvényesen népszerűsítse önmagát közpénzből, s akkor is, ha végre-valahára a közmédia már nem növeli a balliberális médiatúlsúlyt, inkább ellensúlyozza azt valamennyire. Mert a legegyszerűbb mindig minden problémáért a kormányt okolni, s az emberek ezt is szokták tenni.

Márpedig a fideszes retorikával szemben egyáltalán nem állnak olyan jól a dolgok Magyarországon, az ütött kopott járgány, amelyből versenyautó lett, egy jó hangulatú választási beszéd túlzása. A valóság az, hogy a globális válság még mindig tart, s nagy a valószínűsége annak, hogy mélyülni fog. Ez pedig érezteti a hatását Magyarországon is. Mindazonáltal annyi bizonyos, hogy minden külső és belső tényezőt figyelembe véve jobb kezekben aligha lehet a kormányrúd, s az is valószínűsíthető, hogy ha 2010-ben folytatódik a 2002 óta tartó globalista ámokfutás, a magyar állam totális szétzüllesztése, a térséget gyarmatosítók elvtelen kiszolgálása, akkor az ország sokkal rosszabb helyzetben lenne.

Mondom mindezt úgy, hogy közben látom a mulasztásokat is. A nemzet sorsalakulását minden más szempont elé helyezők csak reménykedhetnek abban, hogy a következő ciklusban a kormánynak a gazdasági szabadságharc mellett jut energiája megvívni a harcot a lelkek mételyezőivel is, hogy rendet tesz a kultúrpolitikában, könyvkiadásban, filmiparban, könyvterjesztésben, ahol még mindig balliberális túlsúly van.

S jó lenne, ha megkezdődne a középosztály tényleges támogatása, minél több értelmes alkotó egzisztencia teremtése. A közmunkaprogram hatalmas lépés volt a jó irányba, de a legfontosabb, hogy a szellemi és fizikai alkotóereje teljében levő átlag magyar ne külföldön keressen megélhetést, hogy minél kevesebben hajtsák a multinacionális nagyvállalatok rabigájába a fejüket, hogy ne a munkaerő olcsósága legyen a fő vonzerő a nagytőkések számára.

Hálaeffektus, magyarságszolgálat

Meglepetést okozhattak a határon túli szavazatok: e körben a Fidesznek 95 százalékos támogatottsága volt. De ez végső soron érthető. A határon kívüli szavazók – azok az emberek, akik elég fontosnak tartották, hogy magyar állampolgárságot szerezzenek, miközben ez már nem jár olyan előnyökkel, mint amikor Románia még nem volt az EU tagja, akik fontosnak tartották azt is, hogy regisztrálják magukat a választási listákra, s hogy kitöltsék a szavazólapot, majd azt postára is adják – elsősorban a nemzetben gondolkodók közül verbuválódtak. A belföldi gazdasági jellegű ügyek (trafikügy, földpályázatok) nem foglalkoztatják őket, szolidárisak az anyaországukkal, s annak kormányával, amelyet nemzetközi tényezők körkörös támadásnak tettek ki ismételten, egyébiránt sokszor mondvacsinált indokokra hivatkozva. Mindezen túl működött a hálaeffektus. Személyes élményem, hogy több ismerősöm, rokonom, akiknek gondolkodása egyébként a Jobbikhoz közelebb áll, a Fideszre adta voksát, mivel nekik köszönhető, hogy egyáltalán szavazhatunk. Mellesleg 62 ezer szavazatról van szó, ami kevés az állampolgárságot szerzettekhez képest, viszont elveszi az élét annak a balliberálisok által bármikor alkalmazható retorikai fegyvernek, miszerint a határon kívül élők – akik ugyebár nem adóznak Magyarországon – döntötték el a választást.

Végül, de nem utolsó sorban: ténykérdés, hogy a nemzeti erők ismét hatalmas győzelmet arattak: a Fideszre és a Jobbikra együtt a szavazók két harmada adta a voksát. Alig akad olyan a balliberális összefogás által elvitt körzetek között, ahol a Jobbik és a Fidesz együtt ne lett volna többségben. Ez pedig azt jelzi, hogy a választók többségének elege van a hitelképtelen chartásokból, a hivatásos rettegőkből, a mesterségesen felnagyított gyűlölet ellen szónokoló gyűlölködőkből, a megmondóemberekből, akiknek egyre kevesebb esélye van már arra, hogy önérdeküknek megfelelően szabhassák meg, miről és hogyan lehet beszélni Magyarországon, s mely keretek között képzelhető el egyáltalán a magyar jövő. Bízzunk abban, hogy ezt felismerve cselekszik majd a régi-új kormány a magyarság szolgálatában.