Ingerküszöbök

Az apró sikereknek is meg kell tanulnunk örülni. Annál is inkább, mert nagyok, sajnos, nincsenek. A rendszerváltás hajnalától, 1988-tól számítva eltelt negyed évszázad. Elvesztettünk Erdélyben négyszázezer magyar lelket, kit így, kit úgy, politikai érdekképviseletünk töredezett, a mindennapok létfenntartási gondjai alatt roskadozó átlagember számára szinte átláthatatlan, a fény pedig nem látszik az alagút végén. Legfeljebb pillanatokra dereng fel, s utána nem tudja az ember, káprázat volt-e vagy tényleges valóságérzékelés.

A Székelyek Nagy Menetelése után mégis újra hajlamosak vagyunk a derűlátásra. Bebizonyosodott ugyanis, hogy a közösség képes összefogni a magyar jövő érdekében, s az sem tagadható már, hogy az autonómiára vonatkozóan megvan a közakarat. Világosan igazolja ezt a kifejezetten politikai, egyetlen témát felvető kezdeményezés százezres léptékű támogatottsága. A hivatalosságok ordas hazugsága a tizenötezer felvonulóról azonnal cáfolható, hiszen 53 kilométeres egybefüggő menetoszlop elképzelhetetlen annyi részvevővel: méterenként legalább egy embert kell számolni, s az már többszöröse a hivatalos számadatnak.

Múltidézés

Ilyen és ehhez hasonló akciókra lett volna szükség több mint húsz esztendeje, amikor az autonómia került az akkor még egységes erdélyi magyar érdekképviselet programjának középpontjába. Ehelyett az 1993 és 1996 közötti, hároméves Janus-arcú korszak után, amit egyik oldalról a nemzeti önkormányzat építésének megkezdése, másik oldalról meg a neptuni tárgyalás és a Nagy Benedek-féle Tőkés László elleni puccskísérlet jellemzett, az RMDSZ beállt statisztának a román kormány mellé. A kétezres években az autonómiát komolyan vevő tábor szervezeti önállósulása után pedig azt hallhattuk pozícióban levő politikusaiktól, hogy nem működne a székely autonómia, mert a székely megyék többet kapnak vissza a költségvetésből, mint amennyit befizetnek. Micsoda fonák érvelés volt ez – ha egyáltalán igaz volt –, nem vette figyelembe a nemzeti önkormányzás gazdasági dinamizáló hatását, hiszen az ember mindig szívesebben dolgozik saját magának, mint másnak, arról nem is szólva, hogy a szabadság előbbre való a jólétnél. Vagy hogy az SZNT statutumához hasonló hátrányos megkülönböztetést Hitler sem mert volna megkockáztatni – Székely Ervin egykori képviselő mocskolódásának hatására keresgélné az ember a koncentrációs táborokról szóló passzust az egyébként teljes mértékben eurokonform és demokratikus statútumban, de mily meglepő, nincs benne.

Azt sem feledhetjük, hogy az RMDSZ elnöke miként kicsinyelte le az autonómiára vonatkozó székely közakarat mozgó urnás népszavazáson való kinyilvánításának jelentőségét a jogmorzsák felcsipegetésével szemben. Ami szerinte és követői szerint előbb-utóbb autonómiához vezet.

Nem vezet, ezt tudhatjuk jól, a mennyiség ez esetben soha nem csap át minőségbe. Ha netán valamennyi közösségi ingatlant, minden erdőt, földet, épületet visszaadnának a magyarságnak, még azt is, amit nem 1945, hanem 1920 után raboltak el, ha maradéktalanul biztosítanák nyelvi jogainkat, az sem jelentene autonómiát, az sem jelentené az erdélyi magyar élet szervezésének saját kézbe vételét.

Távol a magyarázatoktól

Az autonómiaharc ügyében a múlt vasárnap nagyot léptünk előre. Végre egységben mutatta meg a magyar közösség és valamennyi magyar szervezet, hogy fő célja az autonómia, azon belül Székelyföld területi autonómiája. Volt már egy hasonló történelmi csillagállás 2009-ben, akkor részben az autonomisták miatt csúszott el az üzenet. A Székely Nemzeti Tanács ragaszkodott az elsőbbségéhez, és nem volt partner az RMDSZ által felkarolt önkormányzati nagygyűlés megszervezésében, így egy gyűlés helyett kettőt tartottak, a média pedig az egységes magyar autonomista közakarat helyett a magyar torzsalkodásra helyezhette a hangsúlyt. Igaza volt az SZNT-nek abban, hogy ő kezdeményezte a székely önkormányzati nagygyűlést 2009 elején? Igaza volt. Elvszerű volt az SZNT álláspontja? Elvszerű volt. Taktikus volt, előrébb vitte az ügyet? Sajnos nem.

Most szerencsére más a helyzet. A nagy kérdés, hogy meddig lehet megtartani az RMDSZ-t az autonomista konszenzuson belül, mikor kezdik ismét azt magyarázni, hogy az autonómia eléréséhez nem tüntetések révén jutunk közelebb. Mert ma már mindent meg lehet magyarázni. Budapest volt SZDSZ-es főpolgármestere meg tudta magyarázni, hogy miért nem akar világkiállítást az általa vezetett városban a millecentenárium évében. Az RMDSZ megmagyarázta, hogy az 1999-es etnodiszkriminatív, az állami magyar egyetem létrehozását a bizonytalan jövőbe toló tanügyi törvény valójában siker, „jelentős előrelépés”. Gyurcsányék megmagyarázták – s nem kevés embert meg is győztek –, hogy miért nem kell kettős állampolgárság. Úgyhogy nem tudhatjuk, mikor fogja az RMDSZ azt magyarázni, amit ma a Demokratikus Koalíció képviselői mondanak az anyaországi szimpátiatüntetésekről, vagyis, hogy ezek csak ártanak az autonómia ügyének. Elvégre az RMDSZ kommunikációja arra állt rá, hogy az autonómiát az aprómunkával lehet építeni. Miközben az autonómia a közjogosítványokról szól, arról, hogy a magyarság a maga érdekeinek megfelelően irányítsa a sorsát a maga által befizetett adóból. Úgy pedig nem lehet autonómiát kiküzdeni, hogy e kérdésről a törvényhozásban nem beszélünk, ki sem ejtjük szánkon az autonómia kifejezést, hogy az autonómiáról szóló szavazás előtt nem élünk a szólásjoggal, sőt, kimegyünk a teremből, meg sem próbáljuk elérni a román hatalom ingerküszöbét.

Kényelmetlenségi tényező, megoldandó problémává kell válnunk, ha célunkat komolyan gondoljuk. Jobb lett volna Románia Európai Uniós csatlakozása előtt erre összpontosítani, de sohasem késő a jó irányba lépni. Ha nem érjük el a román hatalom ingerküszöbét, esélyünk sem lesz arra, hogy valaha saját kezünkbe vehetjük sorsunk irányítását. Most frappánsan, látványosan adtunk jelet a nagyvilágnak és Bukarestnek létezésünkről és önkormányzásra vonatkozó igényünkről, ezt igazolják az ingerült román reakciók, a betiltási javaslatok, de ezt igazolja a hirtelen „elromlott” mozdony is.

Ezt a célorientált magyar akcióegységet kellene megőrizni, és akkor ügyünk sikerre van ítélve.