
2014. február 14., 23:352014. február 14., 23:35
2014. február 17., 12:182014. február 17., 12:18
Olvasom Sipos Zoltán nagyszerű riportját arról, hogyan záródnak ki a kismamák a munkavállalók világából, miként bánnak (el) velük a munkaadók. És persze rögtön előjön a személyes példa, a megannyi megalkuvás kisgyermekes anyaként, a hassa-hessézve beszélő közepesen nagyfőnök cinikus arca, amint az önéletrajzomat tanulmányozza. És az a rövid, arculcsapó mondat: „haha, ehhez a munkához érettségi sem kell.” A munka végül életem egyik legkönnyebbike volt, félkézzel csináltam, és élveztem azt is, hogy néhány órán keresztül csak ülök, és közben senki nem tömköd plüssmackót a fülembe. De mennyiünkbe égnek bele ezek az alig bővített mondatok. És mennyi sokkal szebb mondatot lehetne összefűzni némi empátiával, bizony.
Aztán később még egy jelenséggel találkoztam, több ilyen anyát ismerek. Ők sikeresen munkába álltak a két év után, ott folytatták, ahol abbahagyták. De nem értek el időben az óvodába-iskolába, orvoshoz, szülői értekezletre, fociedzésre. Koszos maradt a padló, mosatlan az edény. Így feladták az állásukat, és azt hiszem, jócskán önmagukat is. Többen közülük másik munkahelyre mentek: rosszul fizet és nem tetszik a munka ugyan, de lejár délelőtt. Mások takarítást, gyerekfelügyeletet vállalnak iskolaidőben. Van hozzá egyetemi diplomájuk is. A korábbi taposómalom nem hiányzik nekik, de a sikerélmény, a szakmai, az nagyon. Nemrég beszéltem az egyik anyukával, azt mondja, mintha ő, aki volt azelőtt, már nem is létezne. Kellene némi visszajelzés arról, hogy tud a monoton feladatvégzésen kívül is valamit. Családanyaként sikeres persze, mindenki elégedett. De valami azért mégis hiányzik.
Igen gyakran nincs jó döntés, és mégis választani kell: (némi) karrier vagy család. Mifelénk nemcsak az összeegyeztethetőség a gond, azt talán sokan megoldanák. Ám mifelénk az anyák legtöbben rosszul keresnek, ha családbarát munkát sikerül találniuk, pláne. A teljes munkaidő valamivel jobban fizet, de sok család általában, ha a gyermekekről, háztartásról van szó, a nő fizetésével számol: hiába ennyi a kereseted, anyukám, ha este hatra esel haza. Ha a bébiszitter havi bérét felszámoljuk, szinte csak annyival maradsz, mintha azt a gyengén fizető, hamarabb végződő, nem neked való munkát vállalnád. És nagyon fájó, tényleg: nem lehet jó lelki egészségben élni úgy, ha más tölti a délutánokat a gyermekeinkkel.
És persze úgy is kutya nehéz, ha csak túlélni jut pénz. Mert eközben ott a nyomás ugyanezeken a fiatal családokon: haladni kell, gyűjteni. Abból a kicsiből is. Hisz a fészekrakás ideje ez. Igen gyakran konganak az erdélyi hűtők az ürességtől, ha új kanapé kerül a nappaliba. Sok szülő kényszerül lemondásra elemi szükségleteiről is egy felszerelt konyha, egy jobb autó miatt, és sok gyermek eszik olcsó, gyenge minőségű élelmet ugyanezért.
A kívülrekedt anyukák egyik jellemző életérzése a várakozás: hogy egyszer majd eltelik ez is. Mennyi egykedvű szülőt lehet látni a játszótereken, akik ott vannak, és mégsem. Akik várakoznak. Hogy túl legyenek ezen is, hogy nőjön a gyermek. Ilyenkor szinte látja a kívülálló, ahogy éppen nő a gyermek, mint rügy a lassított természeti filmeken.
Továbbgondolva ezt a fajta várakozást: ez az egyik meghatározója az én erdélyiség-érzetemnek is. A várakozás az örök idők óta tartó ideiglenesség-érzés megszűntére. A várakozás hétköznapi bizonyosságokra, azt hiszem. Arra, hogy ami tegnap egyet jelentett, az holnap is ugyanazt jelentse. Arra, hogy egyszer majd lesznek szabályok, amelyeket más is ugyanúgy tart be, mint én. Hogy egyszer majd előre tervezhetek, hogy tudni fogom, miképpen járható és merre vezet az út, amit választok. Ez adna nekem biztonságérzetet, és a biztonságérzet máris jobb minőségű hétköznapokat. De itt mi sokszor nem utat járunk, hanem nehéz szögesbakancsban, alig biztosított kötelekbe kapaszkodva lihegünk hegyre felfelé. Igen, felnőttként hegymászókká leszünk mi itt mind a Kárpátok gyűrűjében.
Életútja sporttörténet, nemzetközi tapasztalat és közösségi elköteleződés. A kolozsvári medencéktől az amerikai egyetemi bajnokságig, majd vissza Erdélybe: Baloga Istvánt vízilabdázóként, oktatóként és családapaként is a kitartás vezérli.
Szilveszter éjszakáján és az új év első napjaiban jóval fagypont alatti hőmérséklettel búcsúzik az óesztendő, és köszönt be az új esztendő. Hétvégére, illetve a jövő hét elejére azonban enyhül a hideg idő.
Karácsony előtt idén nem a szokásos takarítással foglalkoztunk, hanem egy különleges utazást választottunk: Malagát és Granadát fedeztük fel Andalúzia napsütötte vidékén. A mediterrán városok lenyűgöző erődítményei az első pillanattól magukkal ragadtak.
Harmincöt éve szolgál Marosszentgyörgyön, nemrég jelent meg a századik verseskötete, és december elején a prefektúra is kitüntette a közösségért végzett szolgálatáért. Baricz Lajos római katolikus plébánossal a szolgálatáról és az ünnepről beszélgettünk.
Lehet-e egyszerre fergeteges bulikat tartani és Jézus örömhírét hitelesen képviselni? Miklós Gyuri szerint nemcsak lehet, hanem kell is. A kolozsvári zenész és vallástanár a vele készült beszélgetés során hitről, zenéről, küldetésről és arról vall.
A gyulai Százéves Cukrászda korábban is megkerülhetetlen pontja volt a viharsarki városnak, az idén elnyert Magyarország Tortája cím pedig csak még több vendéget vonz a létesítménybe. Decemberi látogatásunkkor „belekóstolunk” az egykori kávéházi miliőbe.
Télies, hideg napok elé nézünk az esztendő utolsó hetében, éjszakánként mindenütt fagypont alá süllyed a hőmérő higanyszála. A nappalok sem lesznek sokkal enyhébbek, a csúcshőmérséklet többnyire alig haladja meg a fagypontot, napközben is hideg lesz.
A fiatal generáció nagy mértékben ki van szolgáltatva a közösségi oldalakon terjedő, a Ceaușescu diktatúrája, a totalitárius rendszerek iránti nosztalgiát és szélsőséges eszméket terjesztő tartalmaknak – derült ki nemrég egy elemzésből.
A karácsonyra készülődés jegyében az Erdélyi Napló Keskeny út című videós összeállítása keretében három lelkipásztor mesél arról, hogyan készülnek a híveik a karácsonyra.
Az újságíró sosem megy igazán szabadságra – legalábbis ezt szokták mondani nekem a barátaim, az ismerőseim, a családom. Mert valóban figyelek, látok, jegyzetelek, amikor utazom is. Valóban, mindig úgy alakul, hogy történeteket hozok haza.
szóljon hozzá!