Hangulatkeltés rendelésre

Az 1989-es temesvári népfelkelést követő bukaresti hatalomváltás eufóriája után hideg zuhanyként érte az erdélyi magyarságot annak megtapasztalása, hogy a legalapvetőbb jogköveteléseink sem találkoznak a többség megértésével, az elutasításnak pedig a román sajtó szabályos uszítása ad nyomatékot. A marosvásárhelyi magyarellenes pogrom előtt felbugyborékoló sovén fröcsögés még fokozódott is a fekete márciust követően, majd beállt egy alapszintre, ahonnan legfeljebb egy-egy politikai esemény hatására lengett ki. Ilyen volt az 1991-es agyagfalvi népgyűlés kapcsán a hangulat felkorbácsolása, a parlamentbeli Har-Kov jelentés sajtóvisszhangja, Tőkés Lászlónak a finom eszközökkel folytatott román etnikai tisztogatásra vonatkozó kijelentése utáni hisztéria, s még sorolhatnánk.

 Mit, mikor, miért?

Érdekes kérdés: vajon mi éri el a sajtó ingerküszöbét? Vélhetően létezik egyfajta központi irányítás, amikor a román háttérhatalom beintésére szólal meg minden orgánum, bizonyos toposzokat ismételgetve, de úgy tűnik, az eseményeknek van egyfajta spontán játékuk is. A kilencvenes évek közepén Borbély Imre a román parlament tagjaként arról beszélt egy interjúban a Bihari Napló riporterének, hogy Magyarországnak növelnie kellene fegyveres erejét, s az egész beszélgetés hangvétele evidenssé tette a politikus magyarságközpontú gondolkodását és az anyaország iránti lojalitását. A szöveget lefordították románra, meg is jelent a román sajtóban, de nem lett belőle országos hajtóvadászat, miként Románia föderalizálásra vonatkozó, eleve a román sajtóban megjelent interjúból sem. Miközben más képviselőket azzal revolverezett ugyanez a sajtó, hogy román–magyar meccsen melyik csapatnak drukkolnak.

Saját 1999-es tapasztalatom, hogy amikor a nyárádszeredai fórumon elmondott beszédemben arról szóltam, hogy akár konfliktusokat is kell vállalni az autonómiaküzdelemben a román hatalommal, a többségi sajtó ingerülten reagált, s azt sugallta, mintha fegyveres konfliktusokról beszéltem volna, miközben egy felszólalótársam nyíltan irredenta megnyilvánulása – szerencsére – reakció nélkül maradt. Szerencsére, mondom, mert egyik oldalról kifejezetten zavaró, amikor a magyar fél akár az anyaországban, akár Erdélyben azt bizonygatja, hogy mi nem akarunk határmódosítást, s egyesek „bizonyságtételi” retorikája már a hatásmódosítás jogosságának tagadásáig is eljut. A másik oldalról viszont az is tény, hogy a területi elszakadás és a határkorrekció a belátható jövőben Erdély vonatkozásában legalábbis irreális célkitűzés, aminek meghirdetése nemzetpolitikai szempontból minden bizonnyal kontraproduktív lenne.

Tőkés László legutóbbi tusványosi beszédét követő sajtófelzúdulás minden bizonnyal központi beintésre történt. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke azt találta mondani, hogy Magyarország vállaljon védőhatalmi státuszt az erdélyi magyarság vonatkozásában, ami egyébként nem új követelés, a kilencvenes években Katona Ádám az Erdélyi Magyar Kezdeményezés platform elnöke mind beszédeiben, mind állásfoglalásaiban újra és újra előhozta a kérdést. A többségi sajtó és politikum most felhorkant, ki tudja, milyen megfontolásból. Beindult a román paranoiagenerátor, az Adevărul című napilap Erdély és Székelyföld problémáját Katalóniával, Észak-Írországgal, Skóciával és a Baszkfölddel hozta párhuzamba, s úgy állította be a védőhatalmi státuszt, mintha ez azt jelentené, hogy Magyarország ellenőrzése alá venné hajdani területeit. A román miniszterelnök azt nyilatkozta, hogy Tőkés László kijelentései büntetendők, s még sorolhatnánk a hisztérikus többségi reakciókat. Az egész cirkusz egyébként felesleges, a védőhatalmi státusz a két fél megegyezésének kérdése, s a román–magyar alapszerződésben kellett volna rögzíteni.

 Közös offenzíva

Kiváló alkalom lenne viszont ez is arra, hogy a három erdélyi magyar párt egyeztetett kommunikációs offenzívát indítson a kibeszéletlen kérdések megtárgyalására. Sajnos, erre nincs esély, az RMDSZ továbbra is erőből politizál az erdélyi magyar konkurensek lebecsülésével és leminősítésével. Beszédes, hogy még a jobbak közé sorolt Antal Árpád is lemondta tusványosi előadását arra hivatkozva, hogy barátját, Tamás Sándort kihúzták volna a meghívottak listájáról, miközben csak annyi történt, hogy a Kovászna megyei tanácselnököt idén nem hívták meg előadni.

Az MPP hivatalos vezetésének retorikája pedig – híven választás előtti megnyilvánulásaikhoz, amikor is az RMDSZ-re való szavazásra biztatták híveiket – továbbra is az EMNP ellen irányul. Oda jutunk lassan, hogy az a párt, amelynek az EMNT ellen az volt a legfőbb kifogása, hogy a 2009-es európai parlamenti választáson együtt indult az RMDSZ-szel, úgy mozog a politikai porondon, mintha az RMDSZ-nek egyfajta függeléke lenne.

S míg magyar választói bázisra alapozó szervezetek egymással vannak elfoglalva, taktikai, kommunikációs lehetőségek maradnak kiaknázatlanok.