Gátharcok

Tűzre víz az orvosság, de vízre... Ennek az igazságnak a félelmetességét csak az tudja ténylegesen igazolni, aki látta már megállíthatatlanul emelkedni egy folyó, egy patak vízszintjét. Kitörölhetetlen emlék: kisgyermekként állok az udvar közepén, nagyapám két szomszéddal hurcolja magasabbra a tyúkketrecet, s mire újra fordulnának, a kert végét addig mindig békésen nyaldosó Olt eredeti medrénél ötven méterrel feljebb már a csizmám szárán loccsanna be. Aznap este az utca túloldalán lévő szomszéd házban fektettek le, a felbolyduló, mégis egyszerre mozduló falu zajai azonban ezer darabra szabdalták az éjszakámat.
Magyarországot a dunai árvíz kovácsolta egybe az elmúlt héten. Ha nem kellene elveszett javakról is beszélnünk, nyugodt lélekkel jelenteném ki, hogy Isten szervezte ezt a kis „összetartást” e fájdalmasan kettészakított ország lakosainak. Hadd kapjanak még egy esélyt a hétköznapokban ideológiák mentén szekértáborozók: képesek egyazon célért dolgozni, teával kínálni egymást, közben megereszteni egy-egy fáradt mosolyt. Szembesíteni önmagunkat azzal, hogy micsoda pitiáner dolgokkal mérgezzük egymást és magunkat, ha pillanatokra nyugodni hagy bennünket a sors. A hivatásos egységek szervezettsége, a higgadt munkavégzés tartást kölcsönzött a pánikra hajlamos kisembernek, erőt adott verőfényes napokon elképzelhetetlen fizikai munkavégzéshez. Talán még a maguk szemében is nőttek egy keveset a gáton harcolók.
Öregek mesélik, hogy a háború utolsó robbanásai után még szét sem oszlott a füst, a pincékből előbújt emberek ásót, lapátot fogtak, romot takarítottak. És közben mosolyogni tanultak, ízlelték az élet értékét, próbálgatták az optimizmust, a lét legerősebb kötőanyagát. Itt most nincs szó háborúról, újjáépítésről annál inkább. A kritikus napokon a kis Magyarország nagyobb erőről és szervezettségről tett tanúbizonyságot, mint a hatalmas Németország vagy a gazdag Ausztria. A folytatás már inkább pénzkérdés. Márpedig egy folyamatosan beszorított ország nehezebben tud majd forrásokat mozgósítani, mint nyugati szomszédai, ahol máris az elosztáson marakodnak a régiók. Az erő azonban velünk marad, s minél inkább tápláljuk magunkban, annál inkább képesek leszünk megfelelő célok szolgálatába állítani: a nemzet újjáépítésére, egységes érdekképviseletre.
A közeljövő gátharcai ugyanis már körvonalazódnak: az egyre vadabb romániai régióátszervezési tervek fenyegető özönével csak hasonlóan kitartó, egységes fellépéssel leszünk képesek dacolni. Erős hittel, forró teával, kikezdhetetlen optimizmussal.
Míg leszalad a piszkos ár.