Fúzió és környéke

Akár tudományos alapon is megkockáztatható hipotézis, hogy minden szuverenitásában drasztikusan korlátozott nemzeti közösség politikai elitjének keretében a legfőbb törésvonal az elnyomó hatalomhoz való viszony mentén ragadható meg. E törésvonal jellemzően intézményes síkon is artikulálódik. És fordítva: az intézményes pluralizmus mögött e törésvonalak feszülnek, mint ahogy az például az Osztrák-Magyar Monarchia idejében is volt: a pártok közötti eszmei-ideológiai különbségek másodlagosak voltak az 1867-es közjogi konstrukcióhoz való viszonyuláshoz képest.
Hosszú időn keresztül így volt ez Erdélyben is a rendszerváltás után. Előbb az RMDSZ-en belüli platformosodás, majd az EMNT, az SZNT, az MPSZ és az MPP megalakulásával egészen addig, míg a Magyar Polgári Párton belül elviselhetetlenné nem vált a belső szabálytalanságsorozat és belső diktatúra azok számára, akiknek a nemzet és a demokrácia, az átlátható játékszabályok, a jogkövetés egyaránt fontos.

Érvek pro és kontra

Az Erdélyi Magyar Néppárt megalakulásával új helyzet adódott. Két nemzeti-autonomista párt jelenléte a politikai porondon egyáltalán nem szükségszerű, mi több, nem is kívánatos. Annál is inkább, mivel a két párt együttesen sem tudott az önkormányzati választáson annyi szavazatot szerezni, mint korábban a Magyar Polgári Párt egymagában. A választók általában büntetik a felső szintű torzsalkodást, érthető tehát a törekvés az Erdélyi Magyar Néppárt részéről, hogy összefogja a nemzeti erőket.
Kívülről azonban meglehetősen reménytelennek tűnik a feladat. A legutóbbi választáson az MPP nem indult, amivel önként sorolt be azon szervezetek közé, amelyek léte kizárólag a román jogalkalmazás jóindulatán múlik. Más szóval, az MPP-t, mint a parlamenti választásokon két ízben nem induló pártot törvényen kívül lehet helyezni, ami értelemszerűen növeli a szervezet kiszolgáltatottságát és zsarolhatóságát. A pártszervezet jogilag biztos keretbe való átmentése tehát józan és racionális döntés lenne. A fúzió mellett szól az is, hogy a választópolgárok egységet akarnak látni, legalább az egyként gondolkodó táboron belül.
Mi szól a fúzió ellen? Néhány vezető önállósági ambícióján kívül lényegében semmi. Az viszont nagy erő. Inkább legyünk ugyebár biztosan egy kis, akár létében is bizonytalan párt vezetői, mint egy nagyobb politikai erőn belül ki tudja milyen pozícióban, nemde? Ismerős a helyzet. Ez tartja vissza a moldovai politikai elitet is a Romániához való csatlakozástól, ami persze nekünk, magyaroknak nem rossz, ellentétben az MPP önállósági erőlködésével.
Érdemes a legutóbbi választáson az RMDSZ-re való szavazást Szász Jenővel egyetemben a kisebbik rossznak tartó Biró Zsolt elnök nyilatkozatának egyes kitételeit górcső alá venni. Biró szerint „egy milliós nagyságrendű potenciális szavazótábor csakis akkor mozgósítható megfelelő mértékben, ha érvényesül a pluralizmus, azaz a programok és ideológiák sokszínűsége.” A tapasztalat nem igazolja ezt az állítást. Az erdélyi magyarság legnagyobb számban 1990-ben járult az urnákhoz, amikor az RMDSZ a legnagyobb egységet mutatta. Azóta volt, amikor mobilizált a versenyhelyzet, volt, amikor nem, annyi azonban bizonyos, hogy a pluralizmus és az ideológiák sokszínűsége valamint a mobilizálás között messze nincs szükségszerű és egyértelmű összefüggés.  Az MPP-re és az EMNP-re elsősorban nem az absztrakt sokszínűség, a politikai pluralizmus biztosítása érdekében volt szükség, hanem azért, mert a közösen megteremtett, felépített és autonomista programmal ellátott szervezet, az RMDSZ letért a nemzeti érdekképviselet útjáról, a román hatalom által pozíciókkal kifizethető szatellitpárttá, a román politikum által is megbízható partnernek tekintett komprádor szervezetté vált.
Abban messzemenően egyetérthetünk Biró Zsolttal, hogy „a nemzeti érdek minden pártpolitikai törekvést, minden egyéni és csoportérdeket felülír.” De vajon mikor hallgatott az MPSZ/MPP a pártérdek szirénhangjaira, s hányt fittyet a nemzeti érdeknek? Akkor-e, amikor képviselői a Népi Akció színeiben indultak az RMDSZ ellen a pluralizmus megteremtése és az autonómia képviselete érdekében vagy akkor, amikor az MPP elnöke elődjével együtt arra biztatta az erdélyi választópolgárokat, hogy szavazzanak a kollaboráns RMDSZ-re, ne pedig a nemzeti autonomista EMNP-re?

Maszatolás helyett

Hasonlóképpen helyes alapelv, hogy az MPP a „plurális egységet” szorgalmazza, „a választások szabadságának biztosítását és az erős nemzeti érdekképviselet megteremtését.” De abban aligha érthetünk egyet, hogy „ezen elvek ellentétesek a néppárt által szorgalmazott fúzió gondolatával.” Az egypártrendszer és a kétpártrendszer között sokkal nagyobb a különbség, mint a kétpártrendszer és a sokpártrendszer között. A kétpártrendszer per definitionem plurális rendszer, ellentétben a versenyelvet kizáró és fennálló helyzet változatlanságában érdekelt nomenklatúra kialakulását elősegítő egypártrendszerrel. Az MPP és az EMNP között sem a gyakorlati politikában, sem a vallott értékrendben nincs olyan különbség, amely akár politológiai, akár szociológiai alapon indokolná két párt működését a politikai paletta azonos szegmensében.
Az urnáktól távol maradó választópolgárok pedig már ítéletet mondtak az autonomista belharcról. Biró Zsolt zárómondata – amiben arra kéri a Néppárt vezetőit, hogy „lépjenek túl saját árnyékukon, hagyjanak fel a közvélemény folyamatos manipulálásával, a sajtón keresztül történő üzengetéssel, a fúzió alapokat nélkülöző erőltetésével” és „maszatolás helyett válasszák bátran az őszinte párbeszédet” – nem egyéb üres retorikánál. Így próbálja igazolni, hogy az MPP miért maradt ismét távol egy fontos és előremutató tárgyalástól, és így próbálja legitimálni a nemzetérdekkel ellentétes merev, klikkelvű álláspontját.