Évtizedre szóló nemzeti kormányprogram

Székfoglaló beszédében a miniszterelnök világosan megfogalmazta: Magyarország nyíltan szembeszáll azokkal az erőkkel, amelyek lebontanák a nemzetállamokat és megszüntetnék a nemzeteket. Hadd idézem szó szerint, mert a tudatos gazdasági építkezés, a következetes demográfia-politika, a külhoni magyarság soha nem látott mértékű anyagi támogatása mellett ez a legfőbb ok, amiért nemzetben gondolkodó ember idén csak a Fideszre szavazhatott. „Meggyőződésem, hogy a migráció végül elvezet a nemzetek és nemzetállamok felbomlásához. A nemzeti nyelvek gyengülnek, a határok elmosódnak, a nemzeti kultúrák feloldódnak és csak egyetlen nyílt társadalom marad. S végül az európai társadalmak egységesülése úgy előrehalad, hogy létrejöhet az egyetlen és egységes európai kormány. (…) Erre megy ki a játék, ez az igazi mesterterv. (…) a multikulturalizmus az első lépcsőfok. A szólásszabadságot korlátozó politikai korrektség a második. Ma itt áll Európa. A harmadik lépcsőfok a kötelező betelepítési kvóta lenne.” Mindehhez csak annyit tehetünk hozzá: megeshet, hogy a mesterterv az „egyetlen nyílt társadalom” létrehozása, de Nyugat-Európa az egyetlen iszlám dominanciájú társadalom kialakulása felé halad, amely cseppet sem lesz nyílt.

Nemzeti jelszavakba csomagolt globalizmus

E sajátos, vészterhes geopolitikai helyzetben, amikor az uniós politikai fősodor a saját maga által képviselt népesség és kultúra ellen, valamint a nemzeti megmaradás erőivel visel háborút, kiemelten fontos lenne a nemzeti erők összefogása. A valaha kőkeményen, a Fidesznél is következetesebben globalizmus- és unióellenes Jobbik, a legerősebb ellenzéki párt minden jel szerint megmarad a 2016-os pályán, amit Simicska Lajos neve fémjelez. Retorikájukat továbbra is az abszurd Fidesz- és Orbán-ellenesség hatja át, a párt élére pedig a Jobbik lelkének elvételével dicsekvő lemondott elnök kijelölt utódai kerültek, igaz, szerény többséggel. Ennek legfeljebb jelzésértéke lehet: annyit mutat, hogy lesz még munkája Szabó Gábornak az eredeti eszmeiséghez hűséges alapszervezetek feloszlatásának terén. A Vona örökébe lépő Sneider Tamás kezében ugyanannyi hatalom van, mint Vonáéban volt, amit több mint négyötödös többséggel választotta meg.

Ezzel a politikával a Jobbik megteremtette a nemzeti jelszavakba csomagolt globalista irányvonalat. Ismételten Soros és az unió vezetése mellé állni a létért folytatott küzdelemben a nemzetépítő és nemzetvédő kormány ellenében, és mindezt piros-fehér-zöld lobogó alatt tenni, egészen elképesztő és egyben riasztó politikai teljesítmény.

Elférne a kormány bírálata

Lenne mit bírálni a kormány politikájában, amint azt a Szakács Árpád által jegyzett Kinek a kulturális diktatúrája? című, a Magyar Időkben megjelent cikksorozata is jelzi. E sorozat írója és az általa keltett vitában megszólalók jelentős része végre egy szinte tabunak számító kérdésről mer szólni: mennyire abszurd helyzet, hogy a nemzeti kormány a kultúra területén saját ellenségeit pénzeli, akik a legtöbb esetben a nemzeti gondolkodás és a magyar nemzet ellenségei is. S nem mellékesen azon erők zsoldjában állnak, amelyek a teljes európai kultúra és civilizáció megszüntetésén fáradoznak. E jelenségekre való rámutatás lett volna a Jobbik feladata, amennyiben megmarad a nemzet lelkiismere­tének, és nem adja fel értékelveit a hatalom megszerzésének ábrándja kedvéért.

A Jobbik számára nincs visszaút

Toroczkai László vereségével annak esélye, hogy a párt visszatér a nemzeti politizáláshoz, tragikus mértékben lecsökkent. Nemzeti politikát folytatni úgy, hogy a hibákkal és mulasztásokkal bár, de nemzeti irányt követő kormányfőt tesszük meg első számú ellenségnek, egyszerűen abszurdum. S hogy mindeközben együtt masíroznak a magyarság ellenségeivel, Gyurcsánnyal és a többi címeres nemzetárulóval, nos, ez már olyan erkölcsi-politikai mélység, ahonnan valószínűtlen a kikecmergés.

A Jobbiknak a globalista erők mellé való besorolásával a magyar politikai mező ismét kétosztatú lett, akárcsak 1990-ben. Egyik oldalon állnak a nemzetépítők, másik oldalon az ellenséggel paktálók, a nemzetrombolók, a kozmopolita globalisták. Ez ennyire egyszerű. Szerencsére az előbbiek végre valahára nemcsak a pillanatnyi választói hangulatra támaszkodhatnak, mint 1990-ben és 1998-ban, hanem saját sajtóra, saját gazdasági erőre és soha nem látott mértékű társadalmi támogatottságra.

Az egyre közönségesebb és alpáribb, a nemrégiben egyházi emberek megköpködésével járó tüntetések kifulladnak, az ellenzék mondja majd a magáét, pontosabban azt, amit megbízói a szájába adnak, a kormány pedig teszi a dolgát.

A kutya ugat, a karaván halad.