Eskü és bilincs

Ismét terítékre került a határon túli magyarság egyszerűsített honosításának ügye. Nem meglepő, hogy a bírálat az emigráció keserű kenyerét Bécsben majszolgató Paul Lendvai tollából pattant ki. Véletlenül került a kezembe legutóbbi (2010 óta sorban a negyedik) kötetének a recenziója, amelyben töretlen lendülettel szapulja Orbán Viktort, Magyarországot és nem mellesleg az elszakadt országrészek magyarságának a közelmúltban visszaállított alkotmányos jogait.

Paul Lendvait fizikai fájdalom gyötri a Nemzeti összetartozás napjának, vagyis a trianoni „békeszerződés”évfordulójának emléknappá nyilvánítása miatt, ugyanakkor szülőhazája kapcsán a jogállam lebontásáról, a sajtószabadság sárba tiprásáról, „führeri”demokráciáról ír. Néhány apróságot azért nem árt tudni a szerző életútjáról. 1944-ben a deportálás előtt Svájcba menekült, ahol veretes szocdem írásai miatt három évre eltiltották az újságírástól, ezért 1956-ban elmenekült Ausztriába, ahol a közszolgálati televíziónál Kelet-Európáról szóló műsorokat vezetett, filmeket forgatott. Azt azonban sem ő, sem a hívei nem verik nagydobra, hogy e műhelymunkáknak a magyar vonatkozású, nem utolsósorban 1956-al foglalkozó tartalmáról mindvégig lelkesen egyeztetett a Kádár-rezsim felsőbb vezetésével. Akkor nem volt gondja a demokráciával, pontosabban annak teljes hiányával. Most van. Paul Lendvai talán későn érő típus.

De evezzünk hazai vizekre: az erdélyi magyaroknak – szintúgy, mint a felvidéki, kárpátaljai és újvidéki nemzettársainknak – hatalmas erkölcsi elégtételt jelentett a magyar állampolgárság. Biztos vagyok abban, hogy legtöbbjüknek nem az anyagi előnyök miatt fátyolosodott el a tekintete az eskü letétele alkalmával, hanem valami olyasmitől, amit Paul Lendvai és a hasonszőrűek nem tudnak és nem akarnak megérteni. Nekem például a ceremónia alatt az is eszembe jutott, mennyire örült volna édesapám, világháborút megjárt és túlélt nagyapáim, ha megérik e pillanatot. Mellesleg ők mind magyar állampolgárként látták meg a napvilágot. A konzulátuson a hátsó sorba ültem, hogy könnyebben kiosonhassak parkolóórát etetni, ám hiába, mert az ajtók zárva voltak. Az idő meg telt, az sem zavart különösebben, hogy a hivatalnokok kissé gépiesen tájékoztattak a tudnivalókról, teendőkről. Eskü, himnusz, pezsgős koccintás és futás a parkolóba. Emelkedett hangulatomat valamelyest lehűtötte a rögvalóság, vagyis a kerékbilincs látványa, de aztán csak legyintettem, hiszen sokkal több veszett Mohácsnál. Létezik olyan hangulat, amit sem bilincs, sőt utólag még egy Paul Lendvai sem tud elrontani.

Jakab Lőrinc