Erény a deviancia?

Conchita Wurst eurovíziós „diadalmenete” óta nem nézek dalfesztivált. És lassacskán semmilyen úgynevezett „kulturális” eseményt sem. Mert valaki minél különlegesebb, különcebb vagy éppen kirívóbb, annál menőbb.

Nemrég egy híradó során mégis végignéztem egy filmes díjkiosztóról szóló hírt. A fődíjat egy román rendező kapta, a filmből mutatott rövid képsorok láttán még a gyerekeim is felhorkantak, az egyik kimondottan meghőkölt.

Micsoda groteszk, ijesztő alakok, és milyen fura témaválasztás – gondoltam magamban. Ám hallva a kritikusok véleményét – a radikális kísérleti film tabuk nélkül dolgozza fel a szexualitás témáját –, már nem lepődtem meg. Sőt, az egészre rátett egy lapáttal a nemzetközi zsűri elnöke is, aki szerint „nemcsak azt akarták megmutatni, mire képes a mozi, hanem azt is, hogy hova juthat el még”. Nos azt látjuk. Vagy legalábbis azok, akik képesek megnézni a filmet.

Minél deviánsabb vagy, minél megbotránkoztatóbb, annál nagyobb figyelmet szentelnek neked. Annál nagyobb kitüntetést kapsz, annál több elismerést zsebelsz be – mondtam immár hangosan. És mintha csak ráerősíteni akartak volna, a hírek folytatódtak: a legjobb női szereplő díját egy leszbikust alakító színésznő, a legjobb férfi alakításért járó elismerést pedig egy drogfüggőt játszó művész kapta. A gyerekeim már mosolyogtak, s ugyanakkor csodálkozva ingatták fejüket, hogy valóban olyan világban élünk, ahol a deviancia erény. De magukban szerintem mégsem értették, miként juthattunk ide. És sajnos megmagyarázni – az ő szintjükön – én sem vagyok képes. Csak sajnálni tudom azokat, akik klasszikus (értsd normális) értelemben vett művészet alkotói és hódolói. Nekik nem sok lehetőségük van megmutatkozni. Mert azonnal ósdinak, maradinak hurrogják le őket.

Eszembe jut az évekkel ezelőtt hallott vicc, amely mára már kőkemény valóság lett. Legalábbis kontinensünk egy bizonyos felében. Egyelőre.

Létszámleépítésnél a főnök elgondolkodik. – A szinglit nem tehetem lapátra, mert feljelenthet, hogy családpártolóként hátrányosan különböztetem meg. Nem rúghatom ki a négert, mert rasszista leszek, a nőt sem, mert antifeminista lennék, a zsidót sem, mert akkor biztosan antiszemita. A cigánytól sem válhatok meg, mert ő külön kvóta alapján került a céghez, és hát a mai világban nem érdemes kvótaellenesnek lenni. A buzit sem meneszthetem, mert intoleráns lennék. A transzvesztitát pedig végképp nem, mert fő a másság tisztelete. És a kokainfüggőt sem, mert akkor az integrálás ellen dolgoznék. A lusta muzulmántól sem szabadulhatok, mert akkor vallásüldöző lennék. Ha pedig mindezeket elmondom, akkor náci, de leginkább fasiszta leszek. Kénytelen vagyok hát kirúgni a szorgalmasan dolgozó keresztény, három gyerekét példásan nevelő fehérbőrű családapát, mert ő sehol sem tudna feljelenteni.