Előrehozott ünnep

Noha csupán november vége van, én már írom a listát. Az ajándéklistát. Nehogy lemaradjak valamiről. Azért gondolom, hogy korán kell kezdeni, mert néhány város már október közepén karácsonyi díszekben virított. Előbb azt hittem, elnéztem a naptárt, az őszi langyos idő tulajdonképpen a tél jele, de végül rájöttem, az egész ország ünnepi lázban ég – nagyjából augusztustól kezdődően –, és várja az év végét.

Nem csoda ez a korai készülődés. Stratégia. Politikusainknak az idén hamarabb jönnek az ünnepek. Legalábbis egyeseknek közülük. Azoknak, akik bejutnak a parlamentbe. Lehet, vannak, akik előre isznak a medve bőrére. Mert a négy év nem mindig négy. Időközben majd elviheti őket a nagy autó, aminek rácsok vannak az ablakain. A melegből hűvösre kerülnek, még mielőtt letöltenék mandátumukat. Vagy utána. Mindegy. Valahol ülni fognak…

De ne menjünk ennyire messzire. Előlegezzük meg a bizalmat leendő választottainknak. Ahogyan ők is bíznak bennünk. Abban, hogy minden állításukat, ami a kampányban elhangzik, mi szentírásnak vesszük. Pedig már Mózes is megjárta a tábláival…

Csak abban a statisztikában hiszek, amit én magam hamisítok – mondta Churchill. Bár az sem egészen biztos, hogy valóban mondta. Így vagy úgy, de ez nagy igazságot rejt magában. Ugyanis ahány párt, annyiféle felmérés jelenik meg választások előtt. Eltérő arányban ugyan, a megrendelő függvényében, de a PSD mindegyikben vezet. Az elítéltektől hemzsegő párt, a kommunizmus egyik szerencsétlen maradványa, hírnevéhez méltóan fűt-fát, rózsaszínű tehenet megígér a választóknak. A többség pedig van olyan együgyű és szegény, hogy el is hiszi. Pedig az ígéret szép szó, ha betartják, nagy bajok keletkezhetnek belőle – és ezt a politikusok tudják a legjobban.

Kezdhetjük egy mára már elfelejtett ígérettel. Emlékeznek még 2009-re? Akkor történt, hogy népszavazásra csődítették a népet. A tét az volt, hogy csökkentsék-e a túlméretezetett román parlamentet egykamarásra és háromszáz tagúra. Felőlem akár annyi is lehetne, mint a száztagú cigányzenekar, és még az is sok lenne. No de az embereknek tetszett a kérdés, és hanyatt-homlok rohantak népszavazni. Csak a válaszra nem volt senki kíváncsi. Minden maradt a régiben. Ez volt az egyik legláthatóbb és legnagyobb átverés, de ebből sem tanultunk. Világossá vált (ismét), hogy a demokrácia, a szépen hangzó népakarat mese habbal, és senki sem kívánja teljesíteni a csőcselék kívánságait.  

Azért arra a felmérésre is vetnék egy pillantást, amelyik azt mutatja ki, hogy a szavazók mennyire vannak tisztában egy politikai párt ideológiájával, amelyet az ígéreteken túl a magáénak vall. Ugyanis nagyjából mindenki, ideológiától, meghatározástól függetlenül ugyanazt ígéri: autópályákat, átlátszóbb közbeszerzést, az egészségügy és a tanügy megreformálását, fizetésemelést, hidakat, járdákat, hideget, meleget, szép kikeletet, örök életet. Nincs ember, aki ne érzékenyülne el ezek hallatán. Csak éppen azt nem kérdezi senki: miből?

A választások előtti kislépéses politika hirtelen átvált óriásléptekbe, hogy aztán, ha lejárt a cécó, ismét totyogás legyen belőle. Az ólomlábak sehogy sem száradnak le, ahogyan azok keze sem, akik az évek alatt szétlopkodták a közvagyont. És újra meg újra ott találjuk őket a listákon, hogy kiszedegessék a tűzből saját kis gesztenyéjüket. Mert hogy a halomra kapott ígéretektől könnyes szemű szavazót többségük már akkor elfelejti, amikor belép a képviselőház kapuján, az holtbiztos.  Ha nem így lenne, nem lenne Románia szinte mindenben utolsó Európában. És nem élne a munkaképes lakosság fele külföldön.

Amit óvodáskoromban mondogattam, amikor még azzal bolondítottak, hogy Csau bácsi a Mikulás meg Télapó is egyben, tőle kell kérni ajándékokat, azt egy kicsit átfogalmaztam. Hátha-hátha, bár ma már azt sem tudom, kívánságügyben kinek címezzem a levelem. De a versikét előrelátóan megírtam: „Jöjj el kedves Télapó, hozz zsákodban minden jót! Almát, diót, mogyorót, sok-sok apró szenátort.” Ha lehet olyanokat, akik nem vernek át – tenném még hozzá.